Elhagyatott fák magányosan állnak,

a sötét erdő közepén, csak várnak.

Várják, hogy valaki arra téved

és finoman hozzájuk érve, mindent feléleszt.

A szomorú szél hangja süvít

az elhagyatott falakon,

a magány érzése visszhangzik

a törött, magányos ágakon.

Mit tettek, hogy erre a sorsra jutottak?

Az érzéseket elfeledve, a homály fényébe taszítva

örökké az eget nézik, bámulják a naplementét, a csillagokat,

az élet értelmén töprengve, Egyedül Örökre.