Hűvös őszi délután sétálsz haza, esőtől csapzottan. Ma már minden túl sok volt. A tanórán nem jutottál sehova, lekésted a buszt, átázott a cipőd, valahogy minden összejött erre a napra. Mikor már azt hinnéd, fáradtan, hogy ennél rosszabb nem lehet, hiszen mindjárt hazaérsz, lassan elsétál melletted egy emlék a közelmúltból. Elég közel van ahhoz, hogy még jobban felkavarjon, viszont túl messze ahhoz, hogy visszahúzd magadhoz. Mégis mélyen a szemedbe néz és köszön. Te is ugyanígy teszel, az arcod nyugodtnak tűnik, de mikor elkerülitek egymást a szemed könnybe lábad és már még jobban várod, hogy végre hazaérj és belekezdj valamibe, aminek semmi köze ő hozzá.

 

 

Végre otthon vagy, levetted a vizes cipőt, nem tudod, hogy mit is érzel pontosan dühöt, haragot vagy inkább csak keserűséget. Most megint minden emlék újjáéled a fejedben, érzed az illatát, érzed ahogy átölel és mintha újra érintenék a puha ajkai a tiédet. Már-már boldognak tűnsz, de aztán a keserű valóság csap az arcodba, rájössz ez a múlt és nem tudod visszahozni, bárhogy is próbálkozol.

 

 

Búsan emlékszem vissza az előző pillanatra, mikor tekintete a lelkedig hatolt, miközben kinyögött egy vidámnak tűnő ’heló’-t a barátai közül kilesve. Azóta azon gondolkodsz, hogy vajon hátra fordult-e, de már sosem tudod meg, hiszen te nem merted megtenni a szemben gyülekező könnycseppek kibuggyanásától reszketve. Még most is ettől félsz, és még mindig nem tudod teljesen feladni a reményt, hogy már soha nem ölelheted őt magadhoz. Legbelül még mindig harcolsz magaddal, a világgal, a barátaiddal és mindenkivel, aki azt mondja, felejtsd el, jobb ez így! De te még mindig azt érzed, hogy ez egyáltalán nem jobb, tegnap már majdnem elhitted, de ma egyetlen pillanat alatt visszarántott a semmibe.

 

 

Most itt ülsz, nem is érezheted magad szánalmasabban, ilyenkor valahogy mindenki okosabb nálad, és mindenki mindent jobban tud. Fogalmuk sincs arról, hogy te valójában mit is érzel. Nem látnak beléd, senki sem lát beléd igazán, ennek ellenére ellátnak ”jobbnál-jobb” tanácsokkal. Serényen bólogatva azt mondod; rendben, persze elfelejtem, szinte már most sem tudom, hogy kiről is beszélünk. Aztán ismét egyedül maradsz, belemerülve a gondolatok és emlékek vad viharába. Ott kavarogsz, mint egy eltévedt kisgyermek és ötleted sincs, hogy most merre vezessen tovább az utad. Majd eszedbe jut, hogy holnap újra látni fogod az iskolában és már előre félsz attól, hogy a fél napot az egyik tanterem sötét sarkában, magadba fordulva fogod eltölteni. Esetleg az ujjaidat tördeled, fel és alá rohangálva, közben rengeteg kávét a szervezetedbe juttatva, remélve, hogy attól majd bármi is jobb lesz, az is megfordul a fejedben, hogy ajtócsapkodás közben kiabálsz az osztálytársaiddal. Vagy csak könnyedén magadra húzod, mindenféle dühtől és bánattól mentesen a létező legvidámabb álarcodat és belevigyorogsz a nagyvilágba.

 

Összeszeded magad és holnap újult erővel indulsz neki a kalandoknak. Széles mosollyal az arcodon sétálsz el mellette, vigyázva arra, hogy ne lássa meg a mai délutánod gyötrelmeit a szemedben. Az álarc takarjon mindent.

 

 

Egyetlen pillanatra sem tűnhetsz gyengének!