Mikor Carla bejött hozzám a rendelőbe rögtön láttam, hogy ő teljesen más, mint akikhez hozzá voltam szokva. Varázslatos aura vette körül, de erről neki még ekkor fogalma sem volt. Egy fekete pörgős szoknyát viselt – nem olyat, ami már régen kiment a divatból, hanem egy újabb kollekciót, mustársárga garbóval kombinálva. A haja rézvörösre volt festve s lágyan omlott vállára. Szeme első ránézésre szürke, de ha a nap úgy engedi ki sugarait, láthatjuk a hihetetlen kékséget. – Egy szó, mint száz, amikor ez a lány belépett az ajtómon, teljesen összezavart. Sohasem éreztem még ilyen bizonytalanságot, nem láttam, s nem hallottam a gondolatait. – Elég hosszú ideje foglalkozom az emberekkel, továbbá az emberi lélek tanulmányozásával… Képtelenség, hogy ennyire kacifántos legyen. – Gondoltam magamban.

 

Leült a velem szemben lévő fotelbe, s hosszas csönd után társalogni kezdtünk. A levegő izzott s az érzelmek kitörni látszottak, ám Carla oly’ távolt járt, s egy olyan fal védte őt, ahová akár az embereknek belépni tilos felirat is szerepelhetne. Olyan messze volt, mint a virágoknak a felhő, s a csigáknak az út másik oldala.

 

Ott ült előttem egy Nő, aki lánynak képzelte magát, egy hétköznapi embernek, de nem volt az. Ezt mindenki tudta, s látta rajta kívül. Féltem, rettegtem a közelében lenni. Ijesztő volt az a tudat, hogy mi történik ha nincs az „életemben”, csakhogy az is hátborzongató ha benne van.

Sohasem beszélt a múltjáról, mindig egy filozófiai képet festett elém, ami nem másról, mint rólam szólt. Meg akart menteni, s mint mindig mindenkit óvni próbált, pedig legjobban ő szorult törődésre. Hónapokkal első találkozásunk után feltettem neki egy kérdést, amitől megváltozott minden. A Nő arcáról legördült egy könnycsepp, ajkait harapva nyelt egy nagyot, s így szólt hozzám.

 

Élt egy leányka ki alig lehetett négy éves, amikor édesapja egy bőröndöt tartott kezében s apró mosollyal becsukta maga mögött az ajtót. – Tudja, talán akkor kezdődhetett mindez. – Mondta lassan, s a szemembe nézett. Olyan tisztaságot talán még nem láttam. Keresztbe tette lábait, s folytatta.

 

Hajnali egy óra lehetett mikor felriadtam, hallottam, hogy fent vannak még, így mint minden kisgyerek próbálkozik, én is kísérleteztem a lehetetlennel. – Talán most nem küldenek vissza az ágyamba. Gondoltam.
Amikor kiléptem a szobámból, megláttam apát, olyan gyorsan amennyire csak tudtam odafutottam a lábaihoz, s csak szorítottam magamhoz. Ilyenkor mindig felemelt és addig ölelt, míg újra el nem aludtam, de most nem ez történt. Vártam, oly’ sokáig vártam, de nem történt semmi. Ő csak ott állt és pakolt, mozdulatlanul, így erősebben szorítottam hátha észrevesz. Aztán egy kis idő elteltével elengedtem, s néztem fel a magasba. Amikor az asztalról minden eltűnt behúzta a táskát és lehajolt hozzám. Igazából semmit sem mondott, csak nézett bele a szemembe, aztán utoljára felemelt s úgy ölelt át, mint még talán soha. Adott egy puszit a szúrós arcával, s annyit súgott a fülembe; „nagyon vigyázz Magadra, majd találkozunk”, azután elment…

Így is történt, találkoztunk. Ott volt, de mégsem, s azóta senki nem ölelt meg úgy, soha nem szeretett még senki annyira, mint ahogy Ő szeretett abban az öt percben.

 

– Carla! Gondolt már arra, hogy Ön volt az, aki soha sem engedte azt, hogy úgy öleljék meg. Soha nem engedte, hogy valaha bárki is ilyen erővel szeresse, mert akkor elveszne az emlék ereje, s nem tudna mibe kapaszkodni, s talán boldog is lehetne.
E válaszom után, a Nő arcára mosoly ült, szemei kéken ragyogtak, s a könnyek hullottak arcáról, le a padlóra.