Dallamok

 

Hangod halk volt, s olyannyira messzi,
alig hallottam, mégis eltudtam benne veszni,
mély volt, mint megannyi gyönyörű tenger,
hiába is úszott, elveszett benne az ember.

 

Lágyan ölelt, édesen ringatott, álmodok,
hangod messze visz, szinte már szárnyalok,
megszűnt a világ, már csak te létezel, 
s egy hang, mi szívekről nekem énekel. 

 

Csak dalolt, dalolt s leomlottak a falak,
hirtelen értelmet nyert a világ és a szavak,
helyre került mi megannyi éve elveszett,
csak te, s egy hang mi nem enged, mi eltemet.