Bűntelen Virág!
Meleg a nyár, enyhe a szél,
elment már messze a tél.
Szívemben csak a napsugár él,
s mezején friss virág kél.
Harmat szárad szirmaikon,
mi gyöngyözik még ablakomon. Kecsesen font virágok homlokomon, elszáradt csokrok koporsómon.
Ajkaim nem édesítik lopott csókok. Levelemben nem maradtak csak okok, S már üresen kongó nevek,
Nevek miket egykoron élők viseltek.
Éltek még élhettek, vígan
koporsóik pihennek sírjukban.
Virág nem ékeskedik vázájukban,
egy más világon élnek boldogan.
Segítő kezet nyújtottam feléjük,
az útra hová kerül a lelkük.
Repüléshez ékes szárnyakat,
hogy ledobhassák lakatjaikat.
Bűnükért felszabadító kést
mely könnyedén tisztítja a vért,
azt a vért mely éltető.
Egy igaz ember mindig kérkedő.
Kérkedő és kérlelő az út végén.
E tisztalelkű nem más csak én,
ki nem kért már, csak vett
Életet és lelki békességet.
S én fekszem idelent komoran,
a boldogságom maradt ablakomban. ablakomban nyíló virágom,
virágom egyetlen boldogságom.
Ítélj el Te! És az egész világ!
Nem érdekel, hisz a holtak közt
nem számít bűnöd mi volt. Te holt! Koporsómban nem vagyok más csak bűntelen Virág!