Utoljára testvéremmel 1850-ben találkoztam. Magyarországon, egy barátságos kis kocsmában. Bent ültem a belső részben, kintről hangulatos hegedű muzsika szólt. A kocsmáros - telt derék ember – a kintről behangzó dallam szavára ügyetlenül, táncot imitálva rázta magát. Nagy bajszán csillogott - mint a gyémánt - a sör habja. Bárki, aki ránézett tudta, őt nem fenyegeti kiszáradás veszélye. Éppen csak annyival ivott kevesebbet, mint a vendégek; amennyivel több esze volt. Nehogy aztán ingyen kiigyák a gazdagságából.
Ahogy ott ültem sok mindenen gondolkoztam. Láttam magam előtt a jövőt, láttam mi vár ezen emberekre, láttam jót és rosszat. Mit rejt nekik az élet, mit rejtenek ők saját maguknak ez életben. Körülnéztem, s ekkor feltűnt, hogy valakinek közülük, nem látom a jövőjét, mintha nem is lenne számára idő, ami várna rá. Felálltam és oda akartam menni hozzá, hogy meglássam az arcát és elbeszélgessek vele, s ekkor nyitott be az ajtón az, akit már jó ideje vártam. Halál volt az, egyszerű, szép paraszti ruházatot viselt, mellényt és lúdtollas kalapot. Rám nézett és mosolygott.
- Örülök, hogy itt vagy testvér! – Mondta, s ezután mi megszűntünk a külső világ számára. Mintha soha ott sem lettünk volna. Leültünk egy asztalhoz és legalább egy óra hosszán át beszélgettünk. Én elmeséltem neki, hogy kiknek az életbe való belépésénél segédkeztem; ő pedig elmesélte nekem hol járt, kikkel volt dolga, kiket kellett átkísérnie a túloldalra. De miközben mesélt egy emberről nem tudtam a szememet levenni, akit már említettem. Bár mi megszűntünk az ő számukra, az a valaki nem szűnt meg az én számomra. Az egész beszélgetés alatt figyeltem - s volt egy olyan érzésem hogy ő is figyel minket –, mindaddig amíg…
- Tudod, hogy mi bánt engem Élet?
- Na, mi? – Kérdeztem óvatosan, miközben lassan felé fordultam és igyekeztem megfelejtkezni a férfiról a sarokban.
- Az, hogy mindazért, ha valaki meghal, engem hibáztatnak. Mintha én akartam volna, hogy rákosok legyenek, hogy szívrohamot vagy agyvérzést kapjanak. Úgy tesznek az emberek, mintha mindenről én tehetnék. Tudod az utóbbi időben hányszor gondolkoztam azon, hogy egyszerűen nem csinálom tovább?
- Azt nem teheted meg. Mi lenne abból?
- Káosz. – Felelte nemes egyszerűséggel, és igaza volt. – De egyszerűen néha annyira elegem van belőlük. Bocsáss meg. De mikor folyton úgy gondolnak rám, mint az élet és álmok megrontójára, az elég fárasztó tud lenni. Főképp, ha már évezredek óta viszed a hátadon az egész terhet. Ezt te tudod a legjobban megérteni, hisz te vagy a másik felem.
- Értem én Halál, persze. Mégsem szabad feladnod.
- Igen. Néha legszívesebben megtenném, de te is jól tudod, hogy egyszer-kétszer kipanaszkodom magam és máris jobban vagyok. Ők pedig majd…
-… az emberek. – Vágtam hirtelen a szavába, majd ő így folytatta. – Igen. Majd eljön az idő, amikor rájönnek, megértik. Hogy én nem ellenük, hanem értük vagyok. Mert nélkülem különben sosem tudnának eljutni az egyik partról a másikra. Hisz a halál után az átmenet, nem más, mint egy hatalmas óceán. S én vagyok az a csónak, melynek segítségével átevezhetnek.
- Ezt nagyon szépen megmondtad. – Dicsértem meg.
- Volt időm kigondolni. Jó ideje már hogy itt vagyunk, igaz?
- Igen, jó ideje. – Bólintottam majd hozzátettem. – Ám te is jól tudod, hogy csak azért félnek tőled, mert nem ismernek. Vad és csuhás kaszásként képzelnek el, aki nem ismer megbocsájtást és nem hagy menekvést, mert igazából még sohasem látták a könyörületedet. Azt a könyörületet, ahogy oda mész valakihez, s megmutatod neki az igazi életet. Ezért nem ismernek, és ezért nem szeretnek, de igazából nem is téged, hanem az Istent. Aki rád bízta ezt a feladatot. De legalább így már te is érted, miért vagyok én itt veled, miért van az, hogy megtaláljuk egymást, ha szükséged van rám. Mert én, mint az Élet, még téged is éltetlek, hogy munkádat bevégezhesd.
- Köszönöm testvérem, ám most úgy érzem, mindkettőnknek mennünk kell. Valószínűleg megint jó ideig nem látjuk egymást. Igaz?
- Valószínűleg. - Feleltem.
- Tudod még mire vagyok kíváncsi? – Kérdeztem volna, hogy mire, de ő nem hagyott helyet a szavaimra. – Hogyha letelik az itteni élet ideje és mindenkit átviszek a túlpartra. Akkor velem mi lesz?

Erre nem volt válaszom. Torkomon akadtak a szavak, s ő ezt észrevette rajtam. Megfordult, kilépett az ajtón és el is tűnt. Egy ideig utána ott ültem a semmiben, a létezés két színfala között. Majd a férfi a sarokból oda jött hozzám és leült velem szemben, pontosan testvérem helyére. Rám mosolygott és azt mondta…
- Ne aggódj testvéred felől, bírni fogja. S a végről nem kell elmélkedned, az másnak a dolga, ezt Isten direkt meghagyta nektek és az embereknek. Nemde? Hisz Halál, az élet átvezetője maga, hogyan halhatna meg? Ha véget ér a munkája - ahogy neked is -, akkor olyanok lesztek, mint én.
- Te ki vagy? – Kérdeztem zavarodottan.
- Nem az a fontos hogy ki vagyok, hanem…
- Akkor mi vagy?
- Én? Én Halhatatlanság vagyok. A harmadik testvér.

Végül ő is eltűnt. Útnak indult, ahogy Halál is. Így asszem nem maradt tovább nekem sem mit mesélnem. Előbb még a jelent és a jövőt magamnak is meg kell élnem, mire mind újra találkozunk. S addig is, megmaradunk a 3 testvérnek.

VÉGE!