... A nevem Hosszú Péter, 75 éve már, hogy itt élek ebben a kisvárosban, itt születtem, itt nőttem fel és valószínűleg itt is halok majd meg Debrinben, a Palánta utca 14. szám alatt. Mindig csendes és hallgatag környéknek ismertem a helyet, de maga a város is eléggé az volt, visszahúzódó és örökké rejtélyes. S ez az eset is ezt támasztotta alá, mert ami itt történt, sohasem került napvilágra. A történetet soha senki nem mondta el az országos tv-knek és újságoknak, és soha semmilyen körülmények között nem beszéltünk róla idegenekkel, igazából még egymás között sem nagyon, mert szégyelltük. Részben mindannyiunk hibájának és bűnének tekintettük, s talán ez igaz is volt. A mi hibánk volt, nem figyeltünk eléggé egymásra. Pedig régóta tudjuk már - mindig is tudtuk -, hogy valami sosem stimmelt ebben a városban. Eltűnések,  titokzatos halál esetek. Gyilkosok és rablók tanyája; az ország legsötétebb pontja lettünk. Sok minden történt itt már és én megelégeltem a hallgatást. Sok mindent láttam és elég volt ebből az egészből. Tudom nekem sincs sok hátra - ezért is írom le ezeket -, mert akik látták a furcsa esőt azóta majdnem mind meghaltak már, egyedül csak én maradtam és nem akarom hogy az eset velem együtt örökre a homályba süllyedjen. Mert nem ezt érdemlik, sem Eszter sem Ákos. Hogy kik is voltak ők?
Mikor 62 éves voltam, akkor költöztek be a Palánta utca 13. száma alá, mint nem rég összeházasodott ifjú pár. Nagyon fiatalok voltak, mind a ketten huszonöt évesek, teli életerővel és reménnyel az elkövetkezendő évek iránt. Szalay Ákos a városi vízműnél kapott munkát, Szalayné Eszter pedig a Debrini Általános Iskolában kapott helyet. Nagyon közvetlenek és barátságosak voltak - nem úgy mint az itteniek -, talán ezért is kedveltem meg őket olyan hamar. Meg igazából az egész utca, mert már megérkezésük napján vidáman köszöntötték minden szomszédukat egy-egy finom kis süteménnyel. Egy ideig minden szépen is ment, dolgoztak éjt nappallá téve, hogy meg legyen a mindennapi betevőjük és egy kicsit több, hogy felújíthassák a házat mielőtt még megérkezne a harmadik lakó. Azzal viszont nem számoltak hogy valaki hamarosan az életükre tör.
Mint ifjú párhoz illik, a kezdetekben szokásuk volt hogy házasságuk idejében is "udvaroljanak" egymásnak. Hosszú ideig nem csak a váratlan kisebb nagyobb ajándékok de a mindennapi romantikus esti séták is megmaradtak számukra. S az évek múlásával csak szépen lassan váltak a napi sétákból, heti séták. Majd heti sétákból havi séták, de addig a bizonyos szörnyű estéig mind végig megtartották ezt a romantikus szokásukat.
Aztán, ahogy eljött az-az éjszaka, minden megváltozott. Pedig úgy tűnt, életük a megszokott kerékvágásban halad. Fél nyolc volt, a nap lemenőben és ők ketten megint elindultak, a most már havi rendszerességű romantikus esti sétájukra. De ahelyett, hogy ez az út megint csak szerelmük örökkévalóságát bizonyította volna, most a kegyetlen halál érintését hordozta magában. Mindent persze nem tudok, csak azt amit sikerült kiszednem egyik rendőr barátomból - akit most nem neveznék meg nevén, mert bár régóta történtek mindezek, de értik, nehogy kára vallja - vagyis hogy a bűncselekmény a Vezér utcai kis fahídnál történt, ahova a szerelmesek szoktak járni. Barátom elmondta, hogy először valószínűleg rablásnak indult, de aztán Ákos, amikor átakarta nyújtani a pénzt és az ékszereket, ami náluk volt, a támadó szíven szúrta őt egy 16 centis vadász késsel, majd elszaladt. Eszternek a traumán kívül nem esett semmi baja, leszámítva azt a lelki sérülést, hogy élete szerelmének a karjai között kellett meghalnia.
Miután bevitték a rendőrségre sokáig, semmit sem tudott mondani, csak zokogott. Végül megadta a személy leírást, ami alapján már a következő nap elkapták a tettest. - Kis város ez a Debrin, én mondom. - A nevét nem tudtam meg, de azt igen, hogy 17 éves volt és a város egyik leghíresebb suhanc bandájának, az Acélbakancsosoknak volt a tagja. Ez a banda volt felelős a város és annak környékében elkövetett bűncselekmények 78% -áért, legalábbis hivatalosan, mert szerintem ennek nagy részét csak rájuk fogták. Mint mondtam sosem stimmelt semmi sem igazán ebben a városban, és ahhoz képest pedig túl sok minden történt a fényben és az árnyékban hogy mindez egy banda kezében összpontosuljon. S ez nem csak az én véleményem, hanem az a bizonyos rendőr barátomé is, legfőképp ezért hallgattam el a nevét.
Szóval mindenki hallgat, a kormány, a város háza, még a rendőrök is. Én tudom, hogy valami gáz van, sokan tudják, de senki sem akarja itt hagyni munkáját és elhagyni otthonát mindezért. S megtudta ezt Eszter is, ugyanis aznap, amikor elkapták a gyilkost, már éjjel szabadlábra helyezték, azt mondván, hogy a bűntettet nem lehet rá bizonyítani, mivel hogy sem az ékszerek sem a gyilkos fegyver nem került elő, és hogy Eszter személyleírása sem megbízható az őt ért trauma miatt. Értik már?
A rendőr barátom azt is elmesélte hogy még őt is befenyítették az üggyel kapcsolatban, azt mondta hogy nagyon nagy embereknek lehet benne a keze és jobb kimaradni belőle, mert különben még másoknak is baja eshet. Így persze névtelenül, ennyi idő után már, meg főképp mire megtalálják levelemet a hálószobám meglazult parkettája alatt, úgy sem fog már számítani melyik rendőr is segített nekem, hogy mindezeket megtudjam.
Bár ez még nem volt minden, történt még valami más is, amit még most is alig hiszek el, pedig tényleg jól emlékszem rá. Eszter, férjének halála után teljesen másképp kezdett el viselkedni mint az előtt, teljesen beolvadt a város és a környék filozófiájába, vagyis visszahúzódó és csöndes lett. Egyre kevesebbet mozdult ki otthonról, már csak dolgozni járt el. Majd az egyik este, miközben kinn ültem a verandán a székemben, mert nem bírtam aludni. 21 óra után arra lettem figyelmes, hogy Eszter hatalmas fájdalmas ordítozással kiszaladt az utcára. Úgy nézett ki, mint aki már egy hónapja nem aludna, haja zsíros csomókban lógott le fejéről, rúzsa - mely régebben olyan szépen volt ajkaira kenve - most ajkainak meghosszabbításaként szolgált és úgy nézett ki mint valami eszméletlenül rondán felrajzolt bohóc vigyor amin csak rontott a az arcán szétkenődött szemfesték. S mindezt hogy láttam ennyire, miközben késő estére járt? Nem fogják elhinni, de Istenemre mondom, mintha halványan fényben lángolt volna... nem csak az arca, hanem az egész teste, olyan volt mint egy kialudni kívánó csillag. Láttam ahogy orrából lógott a váladék s egyre csak magát tépte míg kiért az úttestre, közben torkaszakadtából ordított. Aki bírt aludni, csak eddig bírt, mert mindenkit felriasztott a környéken. Sokan szintén kijöttek házaikból hogy megnézzék mi történt, mások meg az ablakból leskelődtek. Mindenki csak bámult és senki nem mert megmozdulni, mind megdermedtünk. Egy pillanatra arra gondoltam oda megyek és megpróbálom megvigasztalni de ekkor egy végsőt kiáltott, miközben kezét az ég felé emelte és össze esett. Ekkor kezdett esni az eső, csak hogy víz cseppek helyett apró, hideg lángok borították el az utcát, a házakat, és mindannyiunkat. Lenéztem a földre és Eszter maga volt a láng tenger. Ez úgy 5 percig tartott, és mint kiderült csak a környéken élők látták.
Még 5 perc volt mire kiért a mentőautó. Gondolom miután a hideg lángok eltűntek valaki gyorsan szaladt és felhívta őket. Én persze meg se bírtam mozdulni, csak bámultam őt. Eszembe se jutott hogy megnézzem éle még, tudtam, hogy halott. A mentősök azt mondták, szívinfarktus, de én tudtam az igazat. Neki csak annyi baja volt, hogy hitt a szerelemben és nem bírta a fájdalmat, annak fájdalmát hogy élete szerelmét elvették tőle, így hát megszakadt szíve.
Én amióta élek mindennap álmodok e kegyelemről, hogy a magány fájdalmától végre megszabadulhassak, ezért maradt meg bennem ez az emlék ennyire, mert mindennap amióta csak élek tudom mi az az igazi szerelem, mint ahogy azt is tudom, hogy én sosem kaphatom meg... e földön nem.
Isten nyugosztaljon Szalayné Eszter, és Isten könyörüljön rajtam, mert az én bűnöm az, hogy hiába szerettem.

Búcsúzom mindenkitől, búcsúzom tőled ki most ezt olvasod, én voltam Hosszú Péter.

 

VÉGE.
2015.08.09.