Bárcsak ma is peregnének. Bárcsak újra érezhetném az arcomon végiggördülő meleg, sós cseppeket. Negyven éve már, de egyetlen könnycsepp sem tudja elhagyni vénülő szemeimet. Lehet, hogy az emberi könny véges? Lehet, hogy annyit sírtam már, hogy semmi sem maradt? Nem csak a szemem száradt ki, minden kiszáradt. A kerti rózsabokor, mit együtt ültettünk, már rég nem hoz virágokat. 
Soha nem felejtem el azt a borús, augusztusi délutánt. 

Esett. 
A konyhában sürgölődtem és egy kedves dalocskát dúdolgattam. Végtelen boldogságot éreztem. Mindig szerettem az esőt, mert olyankor könnyebben el tudtam merengni az élet nagy dolgain. A macskám hangosan dorombolt vékony lábaim mellett, melyek a keringő lépéseire próbálták kikerülni a kedves jószágot. A kinti eső és a lelkem napsugarai szivárványt varázsoltak az apró házikóba. 
Csengettek.

Kiléptem a házból és egy szürkekabátos, középkorú férfit pillantottam meg a kis kapunk előtt. Magas, erős testalkatú volt, katonasapkát viselt - olyasmit, amilyet a tisztek szoktak. Az eső feláztatta a kis földutat, lehűtötte a levegőt. Mit sem törődve a kinti időjárással izgatottan kirohantam a kapuba, hogy üdvözöljem az idegen férfit. Közelebb léptem és megpillantottam a keresztet a gallérján és a kalapján is. Vörös színe volt. Nem tudtam szólni, amikor a nevemet kérdezte, csak bólintottam, majd egy vaskos borítékot nyújtott át a hófehérre meszelt kapu fölött. Nem tudom, hogy az eső cseppjei, vagy a könnyeim voltak-e de semmit nem láttam. Megszokásból ballagtam vissza a házba, majd leültem a konyhaasztal mellé. Nem tudom mennyi idő volt, míg magamhoz tértem. Kezeim közé fogtam a borítékot és kinyitottam. Egy levél volt benne. Iratok, egy óra és egy medál. Szerelmem iratai, és a medálban egy fénykép rólam. Egy levél. 
A levél. Férjem utolsó levele.

Akkor, aznap megtört bennem valami. Elszakadtak álmaim gyémántfonalai, melyeket már nem tudtam tovább fonogatni, de nem is akartam. Aznap megkövültem. Megfagytam és jégbe zárva élek ma is. Szívemre ólomsúlyú kő nehezedett és a magány fekete madara szállt rá fiatal vállamra. Soha nem próbáltam meg másik utat keresni. Éreztem, hogy nekem ezt kell végigjárnom. Kezeimmel megfáradva, ma már remegve fogom meg azt a levelet, de még mindig ugyanolyan tisztán emlékszem. Az idő nem borította rá fátylát életem legfájdalmasabb napjára. Belenézek a tükörbe, és nem látom az élettel teli fiatal asszonyt, aki akkor voltam. Orcámba mély völgyeket vájt a kor és a bánat. Kisebb lettem, görnyedt és sokat romlott a látásom. Szemeim régi csillogását, már az elhullott könnyeim sem tudnák visszahozni. Eltűnt. Meghalt.
Meghalt.
Remegő kézzel nyitom ki újra a levelet, és remegő hanggal próbálom felolvasni, de a betűket már megette az idő vas foga. Nem tudom, hogy hogyan és miként, de az évek során elkerülte a figyelmem a levélpapír gyűrődése, és a kis szamárfül mögött olvasható szöveget most látom először:

„Aznap ott az állomáson hittük, hogy nem az lesz az utolsó ölelésünk, de én még mindig hiszem, hogy egyszer még újra magamhoz ölelhetlek, valahol…”
 

 

Az előttem lévő betűk egyre homályosabbak, miközben könnyeim nyári esőként áztatják el a régi tintát, a betűk szétfolynak a megsárgult lapon és érzem, hiszem, hogy valahol, valamikor újra egymás karjaiban ébredhetünk.