Kért néhány apróságot, amiből egyből rájöttem, hogy a kedves anyuka elfelejtett rendesen bevásárolni a vasárnapi ebédre. Összeszedtem a kisfiú által kért zöldségeket belepakoltam egy nagyobb papírzacskóba és átnyújtottam neki. Ő kifizette, megköszönte és már éppen lépett volna ki az ajtón, amikor megállítottam.

Nem tudom miért, de néha rám tört egy érzés mintha elfelejtettem volna oda adni valakinek valamit. Ilyenkor a pult egy kicsit megrezzent - akár hiszik akár nem - pontosabban nem is a pult, hanem a pultba beszerelt egyik kihúzható fiók. A jobb lábam felöli középső. Lenéztem rá és láttam, hogy enyhén, de pirosan világított - ettől kicsit megrémültem, mert általában fehéren szokott -, és tudtam, hogy valami van benne, pedig utoljára üresen hagytam. Sőt mindig üresen hagyom, mégis néha találok benne egy két apróságot. Éppen amire nekem vagy másoknak szüksége van.
Kinyitottam és akkor találtam meg benne azt az almát. Egészségesnek tűnt, erős zöld színe volt. Kezembe vettem és felemeltem, hogy jobban megnézhessem magamnak. Valamit nem stimmelt vele, éreztem. Mégis oda hívtam magamhoz a kisfiút és azt mondtam, nesze ezt tedd el, erre még szükséged lehet. Miközben ezt mondtam rettentő rossz érzés fogott el, mégsem ötlött fel bennem egy pillanatra sem hogy ne adjam oda neki az almát, mert eddig a fiók sohasem tévedett, s jobban bíztam benne, mint a saját megérzéseimben. A kisfiú majd megugrott, hálásan megköszönte és már szaladt is haza. Estére az egészet elfelejtettem erre itt ez a cikk. Amióta elolvastam az újságot egy pillanatra nem bírtam elengedni.
De fel kellett ébrednem a gondolatomból, megérkeztem. Felnyitottam az ajtó felöli rácsot, és már nyitottam is a bejárati ajtót. Bent kisebb reggeli homály és a zöldségek kellemes illata fogadott. Felkapcsoltam a villanyt és amint ránéztem a pultra – ami mögé nap, mint nap beállok – szinte ledermedtem. Úgy éreztem a lábamat mintha a földbe gyökerezett volna.

Az újság járt az eszemben, és a cikk. A hitetlenség oly erősen ragadott magával hogy újból elő kellett kapnom és megint fel kellett lapoznom a történetet. A cikkben sok zagyvaság volt, sok volt a rizsa, a lényeg mégis érthető maradt.
Vasárnap délután 1 óra körül – vagyis amikor már mindenki hazaért a templomból és szépen megebédelt – a debrini általános iskola melletti játszótéren egy kisfiút hatalmas sokk ért. Egy 30 év körüli nő, bizonyos F. Kalap Gizella megpróbálta elrabolni a 8 éves kis R. Lukácsot. A körülmények még nem teljesen tisztázottak. A szemtanúk állítása szerint ők azért nem léptek közbe, mert mind azt hitték, hogy a nő nem más, mint a gyerek anyukája.
- Honnan tudhattuk volna, hogy az a nő nem a gyerek anyukája? – Háborodott fel az egyik szemtanú. - A gyerek hisztizett, na és? A gyerekek mindig hisztiznek, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy ők akarják.
- A gyermek nem is tűnt annyira felzaklatottnak. – Vélekedett egy másik szemtanú. – Jajj Istenem, vajon mi történt volna vele, ha az a nő elrabolja?

S ekkor történt meg az, amire senki sem számított.

- Én nem láttam sok mindent a történtekből, csak azt, hogy az a nő elvett valamit a gyerektől, majd hirtelen összeesett. Ennyi. – A többi szemtanú is hasonlóan vélekedett. Az eseményeknek csak a körvonalát látták, konkrétumot senki nem tudott mondani. Mint aztán kiderült amint a nő elvett a gyerektől az az a bizonyos alma volt, amit aznap adtam ajándékba neki. A kisfiú úgy számolt be az esetről, hogy az az idegen nő odajött hozzá, elkezdte rángatni és azt mondta neki, hogy az anyukája őt keresi, hogy valami baj történt és most vele kell jönnie. De Lukács természetesen nem akart menni, mert tudta, ha az anyukája keresné, felhívná a mobiltelefonján. Ekkor vette észre a nő a kezében az almát, gyorsan kikapta, mosolygott egyet és azt mondta neki, már pedig akkor is velem jössz. Ezután a nő beleharapott az almába és az alma a torkán akadt, majd miután a földnek esett - és mire a mentők kiérkeztek - megfulladt.
Miután a nő a földre került az események begyorsultak. Végül a gyermek a rendőrség körében remegve várta meg míg a szülei megérkeztek. Ekörül készülhetett a fotó is a szegény ártatlan gyermeki arcról, aki láthatóan nagy traumán ment át, de legalább nem esett baja.

„ Bármi megtörténhetett volna, de a végzet egy almát adott a kezébe az ártatlan gyermeknek, s bár így a történetnek halál lett a vége – vélekedett a cikk író -, de a bűnös halála következett be s nem az ártatlané”.

Nem hiszem el - tértem közben magamhoz -, volt már mikor érdekes dolgokat találtam a pult fiókjában, de ez az egyszerűnek tűnő alma lett az egyik legérdekesebb az összes talált dolog közül. Oda mentem a pulthoz, lehajoltam a középső fiókhoz s egy ideig csak bámultam. Az antik fa pultot még édesapám hozta Bécsből és akkor ajándékozta nekem mikor átvettem tőle a boltot. Régi bútor volt, de sohasem akartam megválni tőle. Eleinte azért mert miután apám meghalt ez volt az egyik, ami őrizte emlékét, aztán pedig azért mert elkezdődtek ezek a furcsaságok. S ahogy ott bámultam hirtelen megmozdult a fiók, én pedig ijedtem a fenekemre estem.
Nehezen akartam talpra állni, valami azt sugallta inkább maradjak ülve, de a kíváncsiságom hajtott. Egy cédulát találtam a fiókban, amire ez volt írva.

Bármikor bármire szükséged lesz, én mindig megadom neked!

Azóta sem kételkedek mindebben, csak egy dolgot nem bírok megérteni, honnan tudta, hogy a kisfiúnak szüksége lesz az almára. Honnan tudja mindig mindezeket?
 

VÉGE!