Kész (a) tragédia!
„Ez kész tragédia!” – Ezzel kezdte életét…
ez volt az első mondat, ami elhangzott a szájából mikor kiejtette az első szavakat,
s ez volt az utolsó is, amiről beszélt mielőtt még… hát…. inkább előtte bemutatkozom.
Az én becsületes nevem Szépp Ernő,
két p-vel nem eggyel. A Csók utcabeli társasházban lakom, laktam egész életemben. Közel(ről) nyugdíjas vagyok, távolról pedig még madárijesztőnek is nézhetnének… szoktak. Átlagos öltözetű átlagos ember, így tekintenek rám, de ez a történet most nem rólam kell, hogy szóljon. Megjegyzem nem is fog.
Én csupán csak elmesélem.
Vegyünk egy örökké morcos, rossz kedélyű, mindent leszóló és mindenkinek beszóló személyt. A neve Pintye János. Ő egy nem mindennapi, de nagyon egyszerű ember volt. Egyszerű, mert egyszerűen nem tudott örülni semminek, se jónak se senkinek. Mondanám azt, hogy legalább a kedve ellenére igyekezett másokkal jól viselkedni, kedvesnek lenni, mondanám, de hiába szépíteném a dolgokat, nem akarok hazudni. Persze nem volt rossz ember, na meg jókedvű, barátságos, adakozó, talpraesett, kitartó, bátor és legfőképp okos sem, de minden negatív jellemének ellenére… igazából egyetlen pozitívumot sem tudok felhozni a védelmére, hisz sosem volt neki. Nem volt rossz ember, de hát jó sem. Persze azért a barátom volt.
„Kész tragédia” – Ó hogy kísért még álmomban is, ahogy ezt mondja. Istenem már sosem fogom tudni elfelejteni? Jó, nem panaszkodom, nekem legalább nincs rossz dolgom. Egyedül élek, csöndesen, persze már amikor a szomszéd nem zenél. Szegény süket, nem szólhatok neki miatta. Mint szenteskedek, nem egyszer megpróbáltam már, persze azt sem hallotta. Egy idő után feladtam. – Az is csupán egy napomba telt. – Hol is tartottam? Ja igen, egyedül élek, „csöndesen”. Egy olyan házban, amit nem szeretek, olyan szomszédokkal, akiket nem kedvelek. Egy olyan munkahelyen dolgozok, amit egyszerűen rühellek és most már, hogy János barátom meghalt azóta még barátaim sincsenek. Sok betegséggel küszködöm, a szemem hályogos, magas a cukrom, az orvos pedig nemrég megmondta, hogy skrizofén vagyok. Skrizofén?! Azt sem tudom mi az, egyszerűen csak magányos vagyok, az egész életem… kész tragédia. Ha jobban meggondolom, semmiben sem különbözök elhunyt János barátomtól. Jajj, de hiányzik. Átgondolva már értem miért is illettünk mi ennyire össze, mint két záp tojás.
Emlékszem, amikor utoljára láttam őt - ahogy a parkban a diófa melletti padon ültem -, szürke ütött-kopott kabátot viselt, rajta hatalmas nagy sötét foltok, na meg egy kisebb ököl nagyságú lyuk az oldalán. Leült mellém a padon, mi mással kezdte volna, mint hogy azt mondta, az egész életem kész tragédia!
Ezen egy-két percig elmorfondírozva szótlanul ültünk, még csak egymás felé sem biccentettük a fejünket, néztünk előre. Ha valaki meglátott volna minket – esetleg meg is látott -, azt gondolta, biztos azt az undok vaslemez szobrot nézik a park közepén. Igen, a mi kis Aphroditénk, a vas szűznek gúnyolt ócska rondaság, amit az egész környék utált, csak na, ennyire tellett a park vezetőségének a mi pénzünkből. – Mert természetesen nem az állam által finanszírozott pénzből vették, az kellett jobb célokra, egyéb magányűző célokra. Nem akarok célozgatni, és ne is várja senki, mert tőlem aztán nem fogják megtudni… (súg) ALKOHOL, NŐK, DROG.(súg) – Szóval csak néztünk előre, de igazából szerintem egyikünk sem vette észre a szobrot, akkor biztos nem, mivel túl néztünk rajta. S talán nem csak rajta és a városon, hanem országokon, kontinenseken, bolygókon. Túl néztünk szerintem akkor mindketten az egész mindenségen, időn és teren. S csak arra bírtam gondolni, hogy a világon minden kész tragédia. Így kérdeztem meg tőle hogy, mi a baj? Erre ő behunyta szemét elmosolyodott és azt felelte. Leégett a lakásom, oda lett mindenem.
- Csak nem a sörös doboz gyűjteményed is?
- De igen, az is – szontyolodott mosollyal nézett rám, de talán nem is rám. Láttam a szemében hogy most túlnézett rajtam is. Nem a fára mosolygott mögöttem és nem is a betonfalra, aminek a fa támaszkodott az erősebb viharos időkben. Túl rajtunk, elmerült egy világban, hogy melyikben? Nem tudom. Majd ahogy végignéztem rajta, azt kérdeztem tőle - jól vagy?
- Fáradtan és egy kicsit fázom. Még a kabátom is kiszakadt. S mindez az a rohadt kávéfőző miatt.
- Mi volt vele?
- Felgyulladt, aztán huss! A lángok már a szobám falát zabálták. Még éreztem, ahogy rákap az ágyamra és a szikrák megcsiklandozzák a talpam, de aztán már csak arra emlékszem, hogy a füsttől elkábulva fekszem az aszfalton. Azt hittem meghalok, már láttam a fehér fényeket is… - Hogy hogy? – szakítottam félbe - Több volt belőlük?
- Igen, mint kiderült egy kamion volt és éppen csak hogy elkerülte a fejemet. Néhány centire állt meg mellettem.
- Ez borzasztó – szörnyülködve sóhajtottam fel.
- Nem hiába mondom, hogy nekem a sorsom egy egyszemélyes tragédia. Most már hiszel nekem?
- Hiszek – mondtam. De hogy tényleg hittem benne? Visszagondolva, talán azt kellett volna mondanom, hogy nem lenne az egész élete tragédia, ha nem úgy fogná fel. Ha nem csak a rosszakat venné észre, hogy leégett a háza, oda lett a gyűjteménye, hanem inkább arra figyelne, hogy legalább az élete megmaradt. Ám eztán olyat mondott, amitől igazán meglepődtem és lányos ijedtségemben az előző gondolatomról meg is feledkeztem. Egy viccbe kezdett bele, azt mondta…
- Tudod, hogy hívják az ironikus tragédiát? – rávágtam, hogy nem tudom, erre ő – hát komédiának! Ezzel mosolyogva felállt mellőlem és elindult a nagykapu felé, ki a parkból. Követni akartam, de nem tudtam mit mondjak neki és mire elhatároztam volna magam már el is tűnt a szemem elől. Éppen hogy sóhajtottam egyet, amikor meghallottam, hogy egy nagy jármű hatalmasat dudál. S aztán hallottam, ahogy ütközik valamivel. Rossz érzés fogott el, főképp hogy a hang a nagykapun kívülről jött. Odaszaladtam és akkor láttam meg Pintye János barátomat, aki ott feküdt a földön. Még lélegzett, de nagyon nehezen. Leborultam mellé fel akartam segíteni, de ő csak annyit mondott, hagyd csak, addig mondtam végül, hogy „Kész a tragédia!” míg be nem teljesült.
Majd nevetni kezdett, őrülten, hosszasan, addig, míg már azt hittem semmi baja sem lesz. Nevetett őrülten és szívből, mélyről jövő nevetéssel, tudta már késő mindent megbánni. Életét kész tragédiaként élte meg, mindenért bánkódott, de a halálba önmagának ostoba hiábavalóságát kinevetve lépett, hogy legalább a végén mosoly legyen az arcán.
Majd nevetése köhögésbe fulladt, vér jött fel a szájából és ő tovább rázkódott, hahotázott. Egyszer csak pedig lelassult, mint az óra melyben merül az elem, s aztán végleg megállt.
Hogy nem volt semmi jó az én barátomban? Tévedtem, igenis volt. A legvégén rájöttem, hogy az a sok keménység, mogorvaság és rosszkedv mögött ott lapult egy ember, aki akart, csak míg el nem jött a vég, addig nem tudott az élet hibáin nevetni. Micsoda tragédia, igaz?