Az elmúlás hosszú útja
Sárga fényes felhő szirmok,
amit mondok, mindent írtok.
Köhögésbe fulladtan, vadul,
mikor minden érzés lecsillapul.
Én meg szürke hályogon át,
csak a ködös malmokat látom.
Ahogy vágyom az éjszakát,
úgy végtelenül az álmot is várom.
Nem, nem, még nem!
Múlik már... érzem.
Kétségbe vagyok esve.
Szemem zaklatott,
elmém vontatott,
akárcsak életem tragacsa.
Alma alma... kerek alma,
kerek és bolond,
tátongó vad szarka,
mind akarja...
...ami az enyém.
Nem, nem, még nem.
Múlik már... múlnia kell...
komolyan érzem.
Fáj a fejem, fájt,
most nevetek.
A távolba révedek,
valahol ott vagyok.
De hogy jutottam oda?
Gyöngyöző patakon át
lépdeltem. Arany mezőkön
keresztül, egy magányos
kuckóba érkeztem.
Szürke volt a nap,
pedig felhő nem volt az égen,
Nem létezett idő,
mégis évek teltek el a létben.
Felejteni néha, igen csak nehéz...
De nem, nem! Már múlnia kellene.
Még nem múlt el? Miért nem?
A magas lá, hamarabb szólal
meg mint a dó.
A szavak csak szavak,
a tett a mérvadó.
Ha képes vagy kimondani,
ha nem tagadod meg ami vagy.
Légy akármi, ahogy én is vagyok
ami.
Aminek születtem,
akinek kell lennem.
Eltünedezőnek, a mélységes
végtelenben.
Mert amit te akarsz, én is azt.
Elmúlunk, elmúlók leszünk,
amikor a hosszú út végére érünk.