Beton jungel, sokan tudják, hogy mit jelent ez, szürke járdák, szürke falak, szürke emberek szűk utcákban. Ha ismered a környéket, akkor percek alatt el tudsz tűnni, az ismeretlenek meg ugyan ennyi idő alatt képesek eltévedni. Itt élek én a szovjet panelházak magasra nyúló erdejében, születésem óta. Kis koromban még színesnek láttam a kopottság különböző fázisaiban álló sárga falakat, és az erkélyeken pirosló muskátlikat. Talán akkor még azok is voltak. Színesek. A szürkeség engem is beszippantott. Egy ponton túl, már nincs se fehér se fekete, de nem csak a környezetben, hanem jogilag és üzletileg sem látsz mást. Csak a szürkeséget.

 

Katt. Ennyire emlékszem. A hangok addig is megvoltak a fejemben, de ekkora kattanást még nem idéztek elő. Eddig.

 

Kisétáltam az ajtón és elindultam. Jobbra vagy balra? Nem emlékszem már rá. Csak mentem, mert mennem kellett. Órákon keresztül gyalogoltam, szürke buszok és villamosok mentek el mellettem, de tudtam, ezek is csak a szürkeségbe visznek, és nem arra, ahova tartok. Hova? Fel sem tettem ezt a kérdést, mert nem érdekelt. A válasz amúgy sem lett volna más. Előre.

 

Ne firtassuk még a miértet. El innen, csak el. Zenét sem hallgattam, csak mentem el. Hogy világgá vagy világnak? El, messzire el.

 

Mégis, amint elértem a határt, a vonalat, amelyen túl már láttam a színeket, elgondolkoztam. Kilépjek, ne lépjek? Hezitáltam ott egy ciginyit. Innen még könnyen vissza fordulhatok, fel szállok egy szürke buszra és otthon is vagyok. De nem. Lábam lép helyettem és éreztem, megszöktem.

 

A villamos sárga, a busz kék a troli pedig piros. A fák és a parkok zöldek és a nap aranylóan süt le rám. Futottam, menekültem, és többé vissza sem vágytam. Üldözött is ezért a szörnyeteg. A beton jungel. Minden csápjával vissza akart rántani, de már el nem érhetett, mert elhagytam határát.

 

Igaz hiába nem érhet el, te szökevény maradsz és menekülnöd kell. Egy életen át futsz, de nem rohansz már, és mindenhol nyugodtan kiélvezed a színeket.

 

Valahányszor elhaladok azóta bármely szürke erdő határán, annyiszor érzem, szívna be magába. Még mindig csak egy szökevény vagyok. Letelepedési jog nélkül a színek világában, de szándék nélkül a szürke zónába.

 

Szakadt öltözet, egy kifakult póló, és foszló félben lévő kék farmerrövidnadrág, ezek mellé egy lassan lerothadó tornacipőben járom a színek világát. Én a belvárosi szökevény.