Az én történetem
Itt a tél. Nem tudom, de most olyan furcsa, nincs annyira hideg, mint tavaly. Pedig már rákészültem a hűvösre, a bundám is megnőtt már, de most nem fázok. Érdekes. A szagok is mások, kissé nyirkosak, rohadtak. Talán mert esik… Most ez a fura hang az én röhögő-ugatásom volt? Remélem nem, mert elég hülyén hangzott. Legalább most már tudom, miért nem buknak rám a csajok. Lassan hároméves vagyok, de még senkinek nem tűnt fel, mélyen szép rozsdás a bundám, hogy ápolt vagyok, vagy esetleg a lakhelyem, ami tiszta, és rendezett. De a mai lányoknak nem ez kell. Csak szolgálják ki őket maximálisan, mondjuk egy-egy kisebb állatocska, és máris kinyílnak, mint a lótuszvirág… na itt is van, a kedvencem: az egér. Gyorsan elkapom, de még játszok vele egy ideig, elütöm az időt. Hmm, ez finom volt. Nyáron finomabbak, mert jó melegek, de az évszak igazából mindegy is, a húsukat édesre finomítja a félelem. Juj, egy kis cafat a bajszomon himbálózik, de sebaj, majd később lenyalom, ha újra megéhezem.
Na, de akkor megyek tovább, hátha találok még valami kaját. Mi ez a zaj? Jaj, valahogy mindig elfelejtem, hogy milyen közel van az a rész, ahol megváltozik a föld állaga, keményebb lesz, és olyan füstölő, pöfékelő dolgok száguldoznak rajta. Egyszer láttam, hogy azok a dolgok nekimentek a barátomnak. Soha nem kelt már fel. De pár perc múlva megállt egy a pöfékelők közül, és kiszállt egy férfi abból a dologból: bámulta szegényt, ahogy még pihegett, majd keresztet vetett és odébb húzta. Tőle hallottam, hogy „Ezek az autók… meg sem látják az úton áthaladó jószágokat.” Sokáig gondolkoztam rajta, és rájöttem, hogy az autók eregetik a gázokat, és az a kemény dolog, amin haladnak, azaz út. Azóta is óvakodom tőlük. Igazából mindentől, ami bajt jelenthetne. Gyorsan odébb megyek az úttól, nehogy véletlenül rátévedjek, de miért ne nézhetném meg azokat az autókat?
Még sohasem láttam egyet sem közelről. Már látom is az utat: szürke, bár kissé világosabb, mint legutóbb. Lehet, hogy akkor csak azért volt világos, mert a barátom vére áztatta? Vagy csak a tudatom nem raktározta el a színét, túl nagy volt a sokk akkor. Na de ahogy bámulom a gázjárműveket, egy nagyon hangos száguld felém. Nem olyan a hangja, mint a többinek, igazából zene ordít belőle, a sofőr pedig telefonál az egyik kezével, és szivarozik a másikkal. És melyikkel vezet? Azt már nem látom. A látvány kissé komikus, úgy hogy ismét röhögök-ugatok. Mintha közvetlenül felém száguldana. Kissé kijjebb sétálok, hogy jól lássam, tényleg engem néz e meredten. De jól gondoltam, rám néz, dühösen. Erre én is visszabámulok rá, most éppen farkas szemet nézünk… várjunk csak? Nem is dühös, hanem inkább rémült! Ettől belém kúszik az idegesség, miért nem lassít? Dudál, de nem értem, hogy mit üvölt, hiszen már üvölt, máratelefoniskihullikakezéből…
fékcsikordulás… aztán a csattanás. Érzem, hogy szállok. Nem sokat, és nem is olyan fenségesen, mint az angyalok… csak úgy szállok. De ez igazából nem fáj, csak az, amikor leérkezem, de az kiszorít minden levegőt a tüdőmből, és olyan élesen mar belém az érzés, hogy felugatok megint. Látom a szemem sarkából, hogy kiszáll a kocsiból a férfi, és odasétál hozzám. Látja, hogy menthetetlen vagyok. Ezt én is érzem. Szomorúan visszasétál a kocsihoz, és kikerülve elhajt. Én soha többé nem fogok tudni felkelni és elsétálni valahonnan, vele ellentétben. A fájdalom igazából már elmúlt, tompa sajgássá csitult, ám a szemem sarkából látom, hogy egyre nagyobb a vértócsa. Valószínűleg belső vérzés lesz. De én ott fekszem az úton. A barátomra gondolok. Talán neki is jól esett volna, ha ott vagyok mellette? Ha nem hagyom magára, amikor kimúlt? Kicsit pihegek még. Ha ember lennék, biztos letudnám törölni a könnycseppet a szemem sarkából, de nem tudom. Kicsit odébb fordítom a fejemet, hogy kicsorduljon. Mikor ez megtörténik, követem a szememmel, és egy nagyon nagy pöfékelőt pillantok meg, sok emberrel. Az utolsó sorban egy lány ül. Ahogy rám pillant, a szája elé kapja a kezét, és az ő szeméből is könny csordul ki. Mosolygok, hiszen legalább valaki gondol rám. Rám, a vörös bundás hároméves rókára, aki az élete legnagyobb részében párt keresett és egerekkel játszott. Legalább valaki mellettem van a halálom pillanatában. Ahogy emelkedem fel, igazából mindent újra látok: a születésemet, hogy anyám mennyire szeretett, a testvéreimet, ahogy játszottunk. Mindent és mindenkit. Az első lányt az életemben, a legjobb barátomat. Igen, a legeslegjobbat. De fent, majd legalább elmondom neki, hogy hiányzott, hogy oly végtelenül hiányzott.
