Tipikus olyan reggel, mint a többi. Ülök a sötét, félig üres lakásban és iszom a kavarós kávém, aminek persze nulla koffein tartalma, a cigaretta füst elárasztja az egész szobát. Minden oly’ hideg. Homályos és üres. Pont, mint tíz évvel ezelőtt, ugyan az a megrekedt magányos kislány ül és gépel. Gépel, mert hiszen azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára. Ír valamit, ami megmarad a nagyvilágnak, valami mást;

 

Hosszan beleszívott cigarettájába s leszívta a mélységbe, addig tartotta lent még életereje engedte, és mikor már a levegő teljesen elfogyott tüdejéből, lassan elengedte s a fűst elszállt a messziségbe. A tudatmódosító szer rögtön hatni kezdett, a világ hirtelen megváltozott, a periférikus látás eltűnt, a szív dobbanása felgyorsult s az uralmat a mély extázis követte. Szemeit lehunyva a sötétség átvette az irányítást, s az élet apró dolgai lassan pörögtek le szemei előtt. A lelke egyszerre elhagyta testét, s mindent kívülről figyelt meg. Az emberek kik körül vették idegenek voltak, a félelem csak dúlt szívében. Retteget, mert nem tudta, hogy mi történik. Üressé vált, az érzések eltűntek, nem tudta mi az a szeretet, vágy, s szenvedély. A világ színei eltűntek és minden szürkébe borult.

Kezei elkezdtek remegni, lábai földbe gyökereztek, minden jelentéktelenné vált. Egy pillanat alatt minden megváltozott.

A talaj hirtelen elindult alatta s minden kezdett összeomlani körülötte.
Az épületek alapzatai már nem tartottak többé semmit, a fák gyökerei elengedték egymást s a földre rogytak, a csillagok potyogtak a horizontról egy nagy lángcsóvával körülvonva őt. – Őt, aki retteget az élettől, de egyben a haláltól is. Ezután a sötétség felszívódott, s az egész világ sziporkázott.

 

Egy ismerős álomkép volt tán, vagy mindez megtörtént vele, nem tudta.
Egy fényes teremben állt, körülötte ezernyi szempár követte mozdulatait, minden annyira más volt, mint eddig, szeretett teljes és biztonságos. Mintha a félelem sohasem lett volna jelen az életében. Izzott a levegő körülötte, s mágnesként vonzotta magához az embereket. Hirtelen a föld megállt egy másodpercre, a szív kihagyott egy dobbanást, a világ megfagyott, amikor a terem másik végében meglátott valakit. Ismerős arc volt, valószínűleg találkoztak már ezelőtt. Nézte, ahogy elmélyedve társalog egy férfival, aki jóval idősebb volt nála, felnézett rá, látszott rajta. Kacagtak s majd kézrázással elbúcsúztak egymástól. Nem tudta levenni róla a tekintetét, még sohasem látott ehhez foghatót. Arca gyönyörű volt, a távolból is lehetett látni szemei ragyogását, ámulatát a közös pillantás szakította félbe. A Férfi elindult felé.

 

Lábai remegtek, mint az arany mezőkön a nyárfalevél, szíve majd ki ugrott helyéről miközben mélyen nézett abba a csodálatos kék szempárba. A férfi arcán mosoly ült s mély szeretettel közeledett feléje.

 

- Az ismeretlen ismerős mikor elém termett megfogta két kezemet s csak mosolygott rám. Hihetetlen érzés ejtett rabul s csak remélni tudtam, hogy örökké fog tartani a pillanat, ijedtemben behunytam a szemem.
A káosz megint úrrá lett a világ felett, az épület megingott, a fények elhomályosultak s tudtam, hogy meghalt bennem valami, valami, amit eddig sohasem éreztem. A félelem ismételten irányított mindent. Minden olyan igazságtalannak tűnt.
Egyszerre csönd lett, a föld stabil talajon állt, a szemhéjam mögül éreztem, hogy a lámpák újra ragyognak, de kinyitni nem mertem. Rettegtem mi vár rám. – Mégsem maradhatok így életem végéig… Gondoltam magamban. Erőt vettem, s tágra nyitottam szemeim. Ott volt, ott állt előttem és még mindig fogta a kezem, majd szorosan magához ölelt.
Igen! Akkor Boldog voltam.

 

A (...) különös ringás, lassan vitte őket a csók elemében, egészen úgy, mint a tenger, melynek ringatása egyszerre bölcsődal és veszély, egyszerre végzet és kaland. S mint aki leszédült a valóság partjairól, s csodálkozva észleli, hogy az új elemben, a végzet ismeretlen elemében is tud élni és mozogni, s talán nem is olyan rossz ilyen lassú ringással eltávolodni a parttól, elveszteni minden kapcsolatot a valósággal, s lassan haladni, akarat és szándék nélkül a megsemmisülés felé. – Márai Sándor
 

Köszönöm a KRE pszichológia hallgatójának az ihletet.
Adélnak, hogy együtt láttuk meg, mi is vár ránk.