Anya csak egy volt

 

Mikor elvesztettem őt, szívem összeszorult és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék nélküle. Már rég tudtam, hogy meg fog történni a közeljövőben, mégis nehezemre esett elfogadni a tényt, hogy elment, nincs többé.

 

Már nagyon rég nem ébredek a tejeskávé illatára, amit ő készített nekem, álmos reggeleken. Nem a finom ebéd illatára érkezem, ha haza érek. Csak az üres ház vár és senki nem vigyáz rám. Hónapok, s évek teltek már el, mióta eltávozott, de még mindig érzem a tipikus Anyu-illatot, ha a törölközője a kezembe kerül. Soha nem eszem már olyan palacsintát, amilyet ő szokott csinálni. Többé már nem süti bele a hagymaszeletet a kedvenc süteményembe, amitől olyan íze lesz, hogy nem akarom többé azt enni. Már nem kér meg arra, hogy nyissak ajtót a szomszédnak és zavarjam el, mert nincs kedve hozzá. Soha nem megyünk már el együtt egy koncertre sem és nem hallgatjuk otthon csendben a Beatles dallamait. Már nem kiabál velem, ha hülyeséget csinálok. 

 

Már nincs itt...

 

Elpusztította őt a rák. A hatalmas erőtől duzzadó Édesanyámat, akiről azt hittem, hogy mindig mellettem lesz, hogy nem mozdul tőlem sehova. Örökké fogja majd a kezem és végigsegít az utamon. Akkor még kicsi voltam.
Aztán kezdtem felnőni, egyre több mindent tudtam meg, tudtam, hogy aki elmegy (az égbe) az már nem jön vissza, de odafentről minden lépésemet figyeli. S néha, amikor nagyon elveszettnek érzem magam, majd a szél hangjával üzen nekem, hogy merre tovább.

Majd ismét csak teltek az évek, Anya elment... És nem tudom, hogy fent van e az égben, vagy valahol máshol, ami biztos, amit a két -Tőle örökölt - zöld szememmel láttam, az az volt, hogy a föld alá került.
Elpusztította őt a rák, magával vitte a Halál, fekete köpenye alá vonta és tova sétáltak.

Mindenki így végzi... Erre kellett rájönnie a bennem levő naiv szőke két copfos kislánynak, aki azóta már szintén nem létezik, talán Édesanyám mellett ül valahol.
Ez a kislány élhette túl azt amit én, nem volt elég erős ahhoz, hogy végignézze, ahogy a betegség belülről rágja szét az ő hősét. Nem akarhatta látni, ahogy az ő mindig vidám óriás-tündére egyre kisebb és szomorúbb. Egyre gyengébb, s végül már nincs többé.

 

Mikor elment minden annyira megváltozott és mégis minden ugyanúgy ment tovább, mintha mi sem történt volna. Nem állt meg az idő, nem torpantak meg az emberek. Siklott tovább minden, úgy, ahogy addig is tette. Ugyanúgy jártak a vonatok és a buszok. A világ még csak észre sem vette, hogy egy újabb csupa szív lélek távozott az élők sorából. Csak bennem dőlt össze valami. Csak nekem csordogál a könnyem magányos utakon. Az emberek ilyenkor azt gondolják, – ha egyáltalán gondolnak valamit – hogy a szemeim csak az álmosságtól könnyesek és vörösek. Pedig, ha tudná a mogorva pénztáros vagy a durcás ellenőr, hogy legbelül egy roncs vagyok és a kedves hétfő reggeli mosoly csak egy álca, hogy legalább másoknak legyen egy picivel jobb, mint nekem.

 

***

 

Sosem fogom megérteni azt a sok fiatal fiút és lányt, akik nem hajlandóak az anyjukkal elmenni vásárolni, vagy sétálni egyet, esetleg leülni beszélgetni egy esős délutánon; tervekről, vágyakról, jövőről, múltról, szerelemről vagy bármi egyébről, ami az emberi életben jelen van.

Már bánom, hogy nem töltöttem Vele annyi időt, amennyit megérdemelt volna, amennyire esélyem volt. Már bánom, hogy mikor kért, maradjak otthon, én akkor is inkább elmentem. Már bánom, hogy néha fontosabb volt egy fiú vagy egy buli, mint Ő. Már bánom, de vissza nem csinálhatom.

 

Hiányzik, akkor is, ha nem mutatom ki minden percben. Hiányzik az a tejbegríz, amilyet csak Ő tudott főzni. Hiányzik az az öröm, ami folyamatosan sugárzott belőle és megtöltötte az egész házat. Hiányzik az a szeretet, amivel minden hétvégén fogadott, mikor péntekenként hazaestem fáradtan. Hiányzik a nevetése és hiányzik az is, hogy feleslegesen aggódjon értem minden percben. Hiányzik, hogy néha csak úgy sírhassak a vállán, anélkül, hogy bármit is kérdezne, vagy órákig faggatózna.

 

Hiányzol, Anya. Te voltál a legeslegjobb jó tündér a világon. Egy suhintással elüldöztél minden felhőt a fejem fölül. Egyetlen varázsütéssel tüntetted el a problémáimat, a problémáinkat, mindenkiét, az egész családét. De már nem vagy itt… Remélem, hogy most pihensz, nagyon sokat, hiszen oly sokat dolgoztál az életben, megérdemled.