Alan egy éjszaka alvatlanság miatt sétálni indult, amikor egy áradó fénypontot látott meg a távolban az utca sarkán lehetett – hívogató jelenség volt ez. Egyre csak közeledtek egymás felé – ismerős arc volt, ám mégsem tudta hová tenni addig, míg meg nem látta azt az igéző kék szempárt.

 

Nem tudtam mit keres itt, nem hittem el, hogy őt látom, csak mosolygott s az én arcomra is mély mosoly ült ki. Olyan más volt, szemei még élénkebbek s óriási béke áramlott ki testéből. Nem szólt semmit, nem sütött el egy poént sem, csak mosolygott és nézett bele a szemembe.
Meg akartam szólalni, de nem tudtam.
Meg akartam érinteni, de nem értem el.
Amennyivel közelebb mentem hozzá, ő annyival távolodott el tőlem, oly igazságtalannak éreztem. Igazságtalan volt az egész, olyan, mint egy álom. Itt áll előttem és én csak meg akarom ölelni, meg akarom nyugtatni, hogy egyszer minden rendben lesz, de az igazság az, hogy már tudtam: (…) minden rendben van. Vége.

 

Kinyújtotta felém a karját és elindult. Ment a tátongó sötétségbe, nem nézve hátra. - Elindultam utána. Féltem, rettegtem a sötétségtől, de ő csak ragyogott és mutatta előttem az utat. Az utat, ami végtelen hosszúságúnak tűnt. Annyira fáradt voltam, nem tudtam a szemem nyitva tartani, s így lehunytam – hisz biztonságban vagyok... Gondolta magamban. Ahogy elengedtem elmém, láttam minden vele töltött pillanatot. Ott voltunk ahol megismertem. Ültünk azon a padon és csak nevettünk mindenen, az élet miértjeire kerestük a választ. Tudtuk, hogy ez nem így működik, de mégis jó volt azt hinni, hogy tudunk valamit, valami fontosat. Láttam magunkat miközben a hógolyókat dobáltuk egymáshoz. Éreztem a hó illatát, éreztem, amit akkor. Boldogok voltunk. Újra láttam azt a fehér szobát, ahol utoljára érintettem meg. Láttam azokat az igéző kék foltokat mosolyogni, mosolyogni a szeretettől, mosolyogni a meglepettségtől, (…) aztán visszatértem a sötétségbe. Ott álltunk ahol eddig, még mindig nézett bele a szemembe, mélyen, leheletnyit szorongva. Tudtam, hogy most jött el a búcsú ideje. Ő elkezd valami újat. Olyat, amiről ez élő ember nem tud semmit. - Soha országban ragyog tovább... S csak annyit tudtam mondani; - Hiányozni fog valami, valami felbecsülhetetlen.

 

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy szerencsés vagyok, mert tudom mit jelent a halál. Igazából ez szubjektív, ahogy a szeretet úgy a halál is körül vesz minket. A kérdés, az, hogy éljük meg, mikor tudatosul bennünk a hiány.
 

Azt a pillanatot sohasem fogom elfelejteni, mikor egy mondat alatt ízekre hullott az életem. Minden olyan üresnek és elveszettnek tűnt. A színesben ponpázó fák levelei már nem is voltak olyan vidámak. A ragyogó nap már is volt olyan tündöklő. Velük együtt meghalt a világom. Az a tátongó űr egyre csak nőtt bennem. Az élet elvesztette jelentőségét. Körülöttem minden olyan zord lett, a percek óráknak tűntek és az órák pedig napoknak. Sokáig így volt ez nap, mint nap. Aztán hírtelen minden sokkal szebb lett. Újra láttam a mosolyt az emberek arcán, újra éreztem az eső illatát és ismételten csodáltam a csillagok ragyogó ezer kis fényét. Ismét biztonságba éreztem magam. Minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. A világ észre sem vette, hogy ők már nincsenek benne, s egy pillanatra sem állt meg.

- Elfelejtettem volna, hogy meghalt bennem valami? A hiány már nem is volt olyan fojtogató? Elfejtettem azt, hogy mit is jelentett a lényük? Már nem is voltak olyan kivételesek? Ó dehogynem…

 

Napról napra egyre elviselhetetlenebb lesz a hiány. Az egész világ átkozottul veszélyes és magányos lesz. A düh egyre csak nő, haragszol mindenre, ami körül vesz. A szomorú, együtt érző arcok hazugnak tűnnek. Mintha egy „dementor” kiszippantotta volna belőled az utolsó leheletet is. Egy élő halottá válsz, észrevétlenül. Az arcod ugyan olyan derűs, mint mindezek előtt. Örömteli, mert minden éjszaka egy téglafal elé állsz, és festesz rá valami szépet, valami különlegeset. Elmenekülsz egy zárt világba, oda ahol nem érhet semmi rossz és egyaránt semmi jó sem, és ha egyszer elmenekülsz, sohasem találod meg újra önmagad, amivel nincs is probléma, mert az a személy már nem is létezik. Ahogy a nyárból ősz lett és a zölden rikító levelek elbarnultak úgy az-az éned is elhull, elviszi a változás szele.
Ezt jelenti nekem a halál…

 

Ám a halál mindig változik, új ruhát ölt minden nap…

 

Ezzel még tartoztam Nektek!
Lasancz Ábel és Gyimesi Márton emlékére.