Az idő kevés volt, és Tyrus fejében egyre csak születtek a kérdések.

 

- Hogyhogy megölted? Ez egy boszorkány? Én… én nem tudom.

 

- Kevés az időnk Tyrus, állj hátrébb. – utasította Velmar a barátját, majd keze megállt a Szél fölött, és behunyta szemét.

 

- Csak ne olyan gyorsan. – a hangot mintha a szellő fújta volna be az ablakon, majd egy pillanattal később a hang forrását is befújta a szél az ablakon, olyan hevesen, hogy minden fáklyát eloltott. Egy sötét nő alakja formálódott ki a holdfényben, melynek ezüstöt fényében megcsillant egy éles tárgy. Ilvir a pengéjét Tyrus torkának szegezte.

 

Velmar még épp időben elmormolt egy varázsigét, melynek hatására fokozatosan egy óriási szélvihar alakult ki a trónteremben. Ekkora szélben Mind hármójuknak nehezükre esett mozogni, Velmar ezzel időt nyert maguknak. A rituálé elkezdődött.

 

- Van nálad valami, ami hosszú-hosszú ideje engem illet. – Ilvir hangja elmosódott az erős szélben, mégis éles volt, akár a penge, mint amit Tyrus torkához szegezett. Lassan közelített a király torkához.

 

- Velmar, ne add oda neki, inkább meghalok, de az életem nem ér fel ehhez az erőhöz. – Tyrus szája mozgott, de a szavak csak foszlányokban értek el a varázslóhoz. Velmar keze izzott, szemei csukva voltak, mégis mindent látott. Látta, hogy az ablakokon át sötét alakok ugrálnak be, de képtelenek mozogni ilyen erős szélben. Lassú léptekkel, pengével a kezükben haladtak Velmar felé.

 

   - Add fel! – nevetett a nő – Vagy azt akarod, hogy a király vére a te kezeden száradjon? Mit fog tenni a főpapság, ha ezt megtudja? – Ilvir szemei izzottak a sötétben, haja akár az éjszaka, a holdfényben viszont barnásan csillogott, és megvillantak idomai.

 

A sötét katonák egyre közelebb jutottak, mintha megállt volna az idő, mégis pörögtek az események. Tyrus torkánál megjelentek az első piros cseppek, amelyeket azonnal felkapott a szél. Velmar keze megrendült.

- Velmar, ne! NE! – ordította a király.

 

Miközben Ilvir túlvilági hangja betöltötte a termet, a katonák már egy karnyújtásnyira voltak a varázslótól. Velmar kézfeje szinte lángolt, remegett, majd a következő pillanatban óriási fény töltötte be a tróntermet és egy pillanatra senki se látott és hallott semmit.

 

A varázsló csak feküdt a földön. Megszűnt a szélvihar és érezte, hogy a sötétség lép a helyébe. A nő suttogását olyannak hallotta, mintha a fülébe üvöltene egészen közelről.

- Csalódtam benned.

 

A fáklyák fénye újra csendesen lobogott. A hold rejtelmes fénye besütött a trónterem padlójára, ahol a két férfi feküdt. A király fia, Deni, kilépett a trón mögül, majd a földön fekvő apjához sietett. A nyaka véres volt, de nem volt rajta mély seb. Velmar lassan felkelt, szemét óvatosan kinyitva, keserű tekintettel nézett farkasszemet a királlyal.

 

- Barátom… Mit tettél? – Tyrus szeme a terem közepén kiemelkedő oszlopra sandított. A teteje üres volt. – Hagytad, hogy elvigye. – hangja csupa megvetés volt.

 

- A Szelet vissza tudom szerezni. Az életedet nem. – a varázsló felállt, majd az oszlophoz sétált és erejével visszaküldte azt a fényes padlóba. – Elkezdődött egy háború, és elvesztettük az első csatát. De ez nem azt jelenti, hogy minden reményünk odaveszett a Széllel. El kell tűnnöm a városból, és az elem után eredek.

 

- A többi elem sincs biztonságban. – Tyrus is felállt a földről, majd magához szorította fiát.

 

- Értesítenem kell a többi varázslót. Minden elemet össze kell gyűjtenünk, és idehoznunk. Ahogy A Könyv írja.

 

- És mi lesz a Holdklánnal? – kérdezte a király.

 

- Ilvir még gyenge. Ahogyan a Klán is. Most csatlósokat keres maga mellé, és próbálja megszilárdítani a földi hatalmát. Segítened kell, hogy mihamarabb megállítsuk.

 

- Mindent megteszek. De most indulj, mielőtt bárki ideér. Sok szerencsét barátom.– Tyrus a varázsló vállára tette a kezét és szája szélére halvány biztató mosoly ült ki.

 

- Meg fogom találni a válaszokat Ilvir visszatérésére, és arra a kérdésre, is, hogy hogyan küldjem őt vissza a sírba. Még egyszer és utoljára. – a varázsló feltette csuklyáját, majd az ablakon át távozott, halkan, akár az éjszakai szél.

 

 

 

 

Vége