Egy kopott halászhajó nyikorogva lebegett a vízen, miközben a hullámok a part felé lökdösték. A hold fénye megtört a csapdosó hullámokon, egy rozoga hidat szolgáltatva a hajónak egészen a partig. Ahogy felnézett az öreg halász, először a Holdon akadt meg a szeme, majd átvándorolt a tekintete a melléje magasodó városra. A kikötőben száz vagy több ember miniatűrje mozgolódott a fáklyák fényében, fölöttük a világító torony kacsingatott a halászhajó felé. Onnan egy lépcső vezetett fel a szirtre, ahol Fellegvár külvárosa feküdt. Majd a messziségből kitornyosult Felföld legnagyobb szentélye, amely menedék volt a négy elem hívőinek számára. Hatalmas, lámpásokkal kivilágított kupolája majdnem az eget szelte, de a királyi palota fölötte állt mindennek és mindenkinek. A hatalmas erőd tornyainak ablakából fény szűrődött ki, kivéve egyből.

 

            A torony ablakában Velmar fürkészte a tengert, szeme megakadt egy, a vízen sodródó halászhajón. A trónteremben sötét volt és Velmaron kívül nem tartózkodott bent senki más. A varázslót egy pillanatig elragadta a környék szépsége, belemerült a távoli hajók végtelen táncába a tengeren és a pislákoló fényekre szerte a városban. Viszont észben kellett tartania a helyzetük súlyosságát.

 

            Mindent előkészített a rituáléhoz, már csak Tyrus kellett, hogy megjelenjen és garantálja a trónterem biztonságát. A terem nyolcszög alakú volt, a díszes kőpadlón pedig négy darab kör alakú jel ékeskedett, melyek ugyanolyan messzire helyezkedtek el egymástól. Az ablakok is igazodtak a jelekhez, továbbá a trón, amely négy különböző színű drágakővel volt kirakva, tökéletesen beleillett a terem északi részébe. Hibátlan szimmetria.

 

            A trónterem ajtaján kopogtattak. Egy hosszú, két rövid, még egy hosszú. Az évtizedek óta titkos kopogás a két barát között. Velmar beengedte Tyrust ám meglepetésére a király se nem egyedül, se nem pedig a megszokott nyugodt lelkiállapotában érkezett meg. Az utóbbi talán még érthető is volt, de Velmar szigorú hanggal sújtotta feljebbvalóját.

 

- Hát te meg mit művelsz? – vetette oda suttogva mégis élesen.

 

- Feltartottak. Az őrök az egész emeletet őrzik.

 

- Várj, várj, várj! Először is kit hoztál magaddal, nem látom a sötétben.

 

- Én vagyok az Velmar bácsi. – szólt az apró sötét alak.

 

- Miért hoztad ide a fiadat? - a varázsló megragadta a királyt – Tudod te, mire készülünk? Ez nem gyermeknek való. Sajnálom Deni menned kell.

 

- Álljon meg a menet! – Tyrus elkapta a barátja karját – Az én fiam, és meggyőződésem, hogy látnia kell azt, ami ma este fog történni. Egy nap ő lesz az uralkodó te pedig adományod révén őt fogod szolgálni.

 

- A halhatatlanság nem adomány, ha végignézed, ahogy a szeretteid eltűnnek előled… Remélem tudod, hogy ezzel minek teszed ki Denit. Ám, legyen, maradjon.

 

- Menj a trón mögé fiam. – utasította a fiút Tyrus.

 

- Ki tartott fel? – kérdezte Velmar, amikor már négyszemközt maradtak.

 

- A nagyobb gond az, hogy a főpap hívat téged. Nem akar letenni róla, hogy add át a Szelet a papság birtokába, hogy a szentélyben biztonságba helyezzék.

 

- Felháborító! – mondta Velmar megvetéssel – Ezer éve vagyok a Szél őrzője, ezer éve! Hah, mit gondoltak, hogy majd holmi korrupt és képmutató hitetleneknek a kezére adom a világ sorsát?

 

- Ezek erős vádak Velmar. Mindenesetre, ha nem adod át, akkor a papság elítél, mint bűnöst.

 

- Le akarnak tartóztatni? Ez túlmegy minden határon. – nevetett a varázsló – Azt hiszem, ma este fontosabb dolgom van, mint ezzel törődni. Kezdjünk neki a rituálénak.

 

- A kisebb gondot nem mondtam. A városiak felháborodtak a triumvirátusunk elhunyt tagját illetően. Az a négy kápolna a városban. És barátunk maradványai… A tűz, a föld, a víz, a szél. Nem véletlen. Gondolod, hogy a főpapság?

 

- Semmi okuk nem lenne rá, barátom. A nép pedig mit tud most tenni? Fontosabb az, amit nekünk kell megtennünk.

 

- Egyetértek, láttam már különösebbet is, mint egy tűntetés, amit ráadásul egy bolond fekete hajú nő szított. – nevetett Tyrus.

Velmar arca megfeszült.

 

- Milyen nőről beszélsz Tyrus?

 

- Fekete haja volt. Egész szabályos orra. Sőt, ha jobban belegondolok elragadó teremtés volt. Egy furcsa nyaklánc lógott a nyakában, olyan volt, mint a telihold. Azt kiabálta, az első sorból, hogy az igaz Elem hatalma eljő. Mond ez neked valamit?

 

- Az nem fekete haj. Hanem sötétbarna… - Velmar motyogott az orra alatt és halálsápadt lett. – Lássunk munkához. Azonnal! – az utolsó szót üvöltötte.

 

            Odarohant a terem közepére, majd megállt az egyik szimbólum fölött. Három hullámos vonal jelezte, hogy ez alatt a kő alatt rejtőzik a Szél eleme.

 

- Várj egy pillanatra Velmar, te ismered ezt a nőt?

 

- A neve Ilvir. Hogy kerülhet ide? – a varázsló kétségbeesetten gyújtotta meg a körbehelyezett gyertyákat, majd elmotyogott valamit az orra alatt és a padlóba vésett szimbólum elkezdett emelkedni. – Rég eltűnt már, nem is tudom… talán négyszáz éve láttam.

 

- Ki ez a nő Velmar? – kérdezte a király egyre idegesebben?

 

- A Holdklán legfőbb vezetője. Mélyen megvetik a négy elemet. Szerintük az egy és igaz Istenek a Hold és a sötétség. Ilvir rögeszméjévé vált, hogy megkaparintsa a négy elemet.

 

- Miért? És én miért nem tudok erről?

 

- Mert Ilvir magával vitte a titkait a sírba. – Velmar közben előkészítette tenyerét, kézfején vörösen izzott a jel. A padlóból kiemelkedő kis oszlop lassan megállt. Rátette a kezét, majd a kis oszlop teteje kinyílt és kiemelkedett belőle egy ökölnyi méretű ezüstösen csillogó gömb. A szél.

 

- Honnan tudod te ezt? – Tyrus odalépett a varázslóhoz és megrázta, hogy rá figyeljen.

 

Velmar ránézett a királyra, majd nagyot nyelt. – Mert én öltem meg.