Kopogtattak a faajtón. Odabentről egy barátságtalan morgó hang jelezte, hogy az illető beléphet a szobába. A fiatal férfi lenyomta a kilincset, majd vállával megtolta az olykor-olykor beragadó díszes ajtót. Odabent a szobában, világos volt és melegebb, mint a palota folyosóin. Ahogyan belépett a fiatal férfi, szokatlan látvány fogadta. Mindenféle könyvek hevertek, az asztaltól kezdve a padlóig és itt-ott rejtelmes írású tekercsek bukkantak elő a felfordulásból, amelynek a közepén egy barátságos, ám gondterhelt arc ült.

 

- Áh, királyom. Nem tudtam, hogy te vagy az. Elnézést kérek, hogy így fogadlak. – mondta a férfi, majd feltápászkodott és felkapott egy-egy tekercset a földről. Kissé idősebb volt, mint a király, egyszerű, hétköznapi ruhát viselt, szürke volt, akárcsak a szoba ahova belépett. A poros polcok és kevés fény arra adott gyanút, hogy a szoba lakója is hasonló a környezetéhez. A férfi köpenyt is hordott, a csuklyája a fejére volt hajtva, a ruha alól pedig sokszor feltűnt a csuklója, s láthatóvá vált a kézfejébe égetett furcsa jel.

 

- Ne törődj vele barátom. – a király leült egy rozoga fa székre – Kissé gondterheltnek tűnsz Velmar.

 

- Gondterheltnek? Kissé? – a bölcs felkapta a fejét a tekercsekből – Előfordulhat velem, hogyha a palota tróntermének tervezőjét, aki mellesleg régi barátom volt, rejtélyes módon elrabolják, majd pirkadatkor találják meg a darabkáit a város több mint négy pontján. És ez még nem elég, mind a négy hely egy-egy kápolna volt. Ráadásul…

 

- Valmar kérlek, nyugodj meg. – a király még mindig nyugodt hangon beszélt.

 

- Valamit ki akartak szedni belőle. – jelentette ki magabiztosan - És tudod mit? Szerintem ki is szedték. - mondta Valmar odasétált az ablakhoz és mélyen elmerült a kilátásban.

 

- Gondolod, hogy a trónterem?

 

- Egészen biztos. Tudják.

 

- Ez kellemetlen – nevette el magát a király.

 

- Kellemetlen? Ó, Tyrus, te igazságos király, ezt most hogyan oldod meg? – tette fel a kérdést gúnyosan Valmar.

 

- Azért jöttem, mert gondoltam te segítesz. Mint…

 

- Mint mindig, tudom. - Valmar lehajtott fejjel visszatért az asztalhoz, majd lapozgatni kezdte a könyveket. – Jól tudod Tyrus, hogy a trónteremről három ember tud. Te, én és… - Valmar fájdalmasan elhallgatott.

 

- Könnyen meglehet, hogy most már többen is tudnak róla. Az őrséget megerősítem, ez egyértelmű.

 

- A világ sorsa most a tét, és ha rossz kezekbe kerül… Sokkal többet kell tenned, mint hogy puszta halandókkal véded meg azt, amit egy Isten teremtett!

 

- Tudom Valmar! – a király felemelte a hangját, majd felállt – Azt is tudom, hogy együtt találunk megoldást, ahogyan évekkel ezelőtt is.

 

- Felkészült voltál, hogy elfoglald a trónt a hitetlenektől. De se Te, se Én nem vagyunk még készen, hogy meg is védjük tőlük. Mi képes megállítani holmi barbár Istenekben hívőket?

 

- Majd egy igaz Isten ereje megállítja őket, nem igaz? Találtál már megoldást? – Tyrus közelebb lépett az asztalhoz, amin négy óriási könyv volt felütve, majd fürkészte őket, bár nem tudta elolvasni az ősi írást.

 

- Igen. Varázslatra lesz szükség. Ma éjjel le fogjuk védeni az egész tróntermet. Bejutni bármi be fog, de hogy ki is? Nallion tavaira esküszöm, hogy nem.

 

- Készülj fel Valmar. – Tyrus az ajtó felé lépkedett – Én is teszem a dolgomat. Remélem, hamarabb végzünk a varázslatoddal, mielőtt még odaérnek a támadók.

 

- Egyet se félj barátom – Valmar kézfején vörösleni kezdett a jel – Lekéstünk mi valaha akármit is?