- Éppen ön volt a téma közöttünk, Mr. Robertson. Lenne egy pár kérdésem Mrs. Jackson-ról. – Kezd el ismét beszélni a nyomozó, miközben a kehely visszakerül előbbi helyére, a fiókba.

- Állok rendelkezésére!- mondja a kocsis, kicsit már nyugodtabban.

- Honnan tudta, hogy hova kell jönnie?- teszi fel az első kérdést a rendőr, mire az ijedt pillantás abbamarad, és meglepően nyugodtan a nyomozó szemébe néz.

- Vonzott a kehely, tudtam, hova kell jönnöm. - A határozottság kezd elpárologni a kocsis arcáról, így korábbi kijelentését a nyomozó figyelmen kívül hagyja.

- És el tudja mondani, hogy mi történt a mai napon? Vagy, hogy hol van Mrs. Jackson?- A férj azóta meg sem szólalt, hogy a kocsis megérkezett, de a keze remegésén látszik, hogy egyre idegesebb.

- Hát nem tudják? Ő az… a kocsiban… a csontváz.- Ismét begubózik, megrázza a fejét, előre-hátra hintázik, mint aki megőrült. - Nem tudok róla beszélni!

- Beszéljen, maga félős patkány!- Kiált rá a férj, mert már nem bírja tovább a tudatlanságot.

- Kérem, mondjon el mindent, különben gyilkosság megalapozott gyanújával őrizetbe veszem!

- Rendben. A mai nap is egy átlagos nap volt. Semmi nyomasztó dolog: kelés, tisztálkodás, kikocsizás. - Nem folytatja tovább, csak körbe néz. Mind a két férfi figyelmesen hallgatja, de már egyre jobban unják a dolgot, a lényeget akarják hallani: az asszony halálának körülményeit. - Óvatosan mentünk, de hallottam, hogy kattog a küllő. Hát gondolom: ennek nem lesz jó vége. Végre a szabóhoz értünk, ahol az úr elindult gyalog a klubba, az asszonyom pedig betért a szabóhoz. Mikor kijött, nem tűnt éppen jó kedvűnek, de azért kijött vele a szabó is, és láttam, kérem, bocsásson meg uram… amint forrón kezet csókol Mrs. Jacksonnak, erre az asszony felképelte. Szerencsére senki nem látta, ezért gyorsan beszállt a hintóba. Még meg is nevettem magamban, hogy erre jól ráfázott az a nagyképű szabó. Hátra is szóltam, hogy asszonyom jól van-e. Csak azt felelte, hogy hajtsak haza egyenesen. Kérdeztem, hogy melyik úton. Azt mondta, hogy a nyomornegyeden keresztül akar menni.

- Hogy mit akart?- Háborodik fel a férj. Tudja nagyon jól, hogy a felesége még sohasem akart arra menni, ezért is furcsállja felesége eme kijelentését.

- Igen, így ahogy mondom, de aztán muszáj voltam arra hajtani. Elmélyülten néztem magam elé, én nem akartam látni a nyomornegyedet. De aztán egy hatalmasat dobott a kocsi, és majdnem elvesztettem az irányításomat a lovak fölött, de szerencsére sikerült megállnom, és ahogy kiszálltam, láttam, hogy a küllő törött el. Mondtam asszonyomnak, hogy ezt itt nem fogjuk tudni megjavítani, szálljon ki. Mire az ő oldalához értem, már megrohamozták a kis szegények a kocsit, nem tudtam odaférni az ablakához. De aztán jött egy öregasszony, akinek a láttára mind szétszéledtek a mocskos kölkök. Az öregasszonyból nem sokat lehetett látni: félelmetesebb volt nekem az éjszakánál is, mindennél, a hófehér hajával, szakadt gönceivel és azzal az arccal… az öregeknek általában kedves, megnyerő arcuk van, de neki… nem tudom megfogalmazni, mintha a halál jeges keze formálta volna meg azt az asszonyt. El akartam zavarni, amikor rám nézett, és elhallgattatott egyetlen pillantással. Nem tudtam megszólalni, de végig hallottam a beszédüket. A banya egy kelyhet ajánlott az asszonyomnak, egy alkuért cserébe. - Itt mindenki a fiókra nézett, amiben a kehely lapult mindezidáig, de most a rendőr benyúlt, és egyetlen gyors mozdulattal előkapta.

- Ez volt az?- Kérdezi emeltebb hangon. Látszik rajta, hogy most már izgatja az ügy kimenetele, nem hiába, ritka eset.

- E-ez.- mondja a kocsis. Ő is egyre idegesebb, bár az elmúlt pár percben mintha lenyugodott volna, de most már, a kehely puszta látványától elkezd remegni. Mind a két férfi biztatja Robertsont, hogy fejezze be ezt a szerencsétlen történetet.

- Mrs. Jackson kapva kapott az alkalmon, és már nyúlt is mohón a kehely után, de a banya rácsapott asszonyom kezére, mire az –esküszöm- elkezdett feketedni. De pár másodperc múlva visszatért eredeti hamvassága. Mrs. Jackson kérdezte, hogy mi az ára ennek a csecsebecsének. Ára nem volt, csak a lelkét kellett eladnia az én asszonyomnak. Ám Mrs. Jackson nem vette komolyan a banyát, inkább kacagott, és annyit mondott, hogy ezt az árat boldogan megfizeti érte. Nem is tudni, mit tett volna az öregasszony, ha Mrs. Jackson bele nem megy az alkuba. De belement, így a banya átadta a kelyhet. És ennyi volt, ahogy jött, hátat fordított és elment.

- Bizonyára itt jön az a pillanat, amikor maga meggyilkolja a feleségemet. - Nyögi ki elgyötörten a férj. Ha kiderül, hogy a kocsis volt, biztos, hogy itt helyben neki esik.

- Nem én öltem meg! Hanem az a kehely, ott az asztalon. Ahogy kézhez kapta és elment a banya, én is tudtam beszélni, bár kicsit nehezemre esett. Kértem az asszonyomat, hajítsa el, de az földöntúli mosollyal rám nézett, és arra kért, hogy adjam neki oda a késemet. Nem tudtam gondolkozni, csak átadtam a kést. Ahogy odaadtam, valamit motyogott, és a kést a tenyerén végig húzva, a kiserkenő vért a kehelybe csepegtette. Az elkezdett örvényleni és a kehely ragyogott. Itt haljak meg, ragyogott!. És ekkor tudtam először kivenni a motyogásból értelmes szöveget, de ne kérdezzék meg, hogy mi volt az, mert nem mondom el soha. Aztán megváltozott asszonyom arca… mintha összeaszott volna, a szeme színe is a kékből éjfeketébe váltott. Aztán a kehely fölé hajolt, oly mohón, mint egy éhes farkas… de aztán sikítva el is taszította azt, de a folyadék nem borult ki, inkább mintha felszívódott volna a kehelyben. De én nem azzal foglalkoztam, inkább Mrs. Jacksonnal, aki a földön fetrengett. És akkor elkezdett összeaszni: először a kezén, aztán a lábán… így haladt felfelé, ameddig teljesen össze nem töpörödött… és akkor a hús következett. Mintha egy dögvész után látnám az én asszonyomat, mármint az ő maradványait. Nem volt valami szívderítő látvány. Ezért is bujdostam el. Nem tudom, hogy mi történt velem, de mindenhol árnyakat láttam, feketéket mintha követnének. És iszonyatos volt a fájdalmam is, vissza akartam menni, belenézni abba a titokzatos kehelybe. Aztán már csak arra emlékszem, hogy itt vagyok. - Ahogy befejezi a monológot, elkapja a sírás, de néhányszor még a kehelyre pillant, vádló-sóvárgó tekintettel, mielőtt végképp elhatalmasodik rajta a sokk, és csak sír, csak sír.

- Kérem, ne magát okolja, nyilván nem ön tehet erről az egészről.

- Oh, maga gyáva alak! Hogy hagyhatta ott a nejemet? Nem gondolkodott? Egyáltalán mi az, hogy a saját vérét ontotta? A feleségem még másétól is rosszul van, nem még hogy megában tegyen kárt. - A férfi most már tényleg ideges, de a kocsis hirtelen megnyugszik, és lassan a férjre emeli a szemét.

- Nem hiszi el? Mutassam meg magának?- az arcán most már ördögi mosoly játszik, miközben a kehely után nyúl, és a férfinak nyújtja azt. A rendőr hátrébb húzódik, érzi a veszélyt, de a férj olyannyira ideges, hogy a kehely után mar és kitépi kocsisa kezéből azt. Föléje hajol, de semmit nem lát, kérdően néz a kocsisra.