Lassan lépek ki a szobámból. Zajt hallok a fürdőből, de tudom, hogy senki sincs a házban rajtam kívül. Ma már egyáltalán nem akartam kikelni az ágyból, de úgy érzem, valami hívogat. Nekem suttog a kinti sötétségből. Halkan - nem tudom, miért, hiszen senkit sem zavarok – osonok végig a lakáson, benézek a fürdőszobába, de már nem is onnan hallom a hangokat. Ki megyek az udvarra, senki, még én sem tudom, hogy miért csinálom ezt. Annyira illogikus ez az egész. De érzem, hogy ki kell mennem. Hallom, hallom, ahogy hív, csábít és csalogat. Nem is értem, mit mond, csak tudom, hogy engem hív. Azt sem értem, hogy ez hogy lehet, mégsem érzem magam zavarodottan. – nem tűnik úgy, mintha bajom lenne.

Most már futok, bár még mindig nem tudom, hová visznek a lábaim. Vakon követek valamit, vagy valakit, akinek egyetlen szavát sem értem mégis hallgatom. Itt most valahogy úgy érzem, mintha még sötétebb lenne minden, nem tudom, hol vagyok és nem tudom, hogy milyen úton jutottam el ide. Tehetetlenül állok a sötétben, minden olyan csendes, már senki nem suttog. Már nem kéri a hang, hogy kövessem. Most már kezdek kétségbe esni. Úgy érzem, mintha a talaj kezdene kicsúszni a talpam alól. Zavaros és sötét minden. De hirtelen megpillantok egy sárga szempárt, emberinek tűnik, van benne valami más, valami túlvilági. Pupillája résnyire szűkül, arcizmai megrándulnak és egy néma sikolyba kezd. Látom a gyilkost. A gyilkos ott van a szemében. Világít és ki akar törni, talán már ki is tört. Erre utaló jeleket keresek rajta, a testén, az arcán… Szinte tökéletesen látok a sötétben, és minél régebb óta vagyok itt annál élesebben látok, pedig semmivel nem lett világosabb, ez meglep, de nem foglalkozom túl sokat ezzel a ténnyel.