A hajnali napsugár csiklandozta Aniella arcát, és érezte a friss illatot, melyet az első szellő fújt be hozzá, mégsem volt már ereje felkelni. Túl sok volt neki a tegnap. Túl sok volt neki már minden, ami az elmúlt pár évben történt. Már nem volt egyetlen üres fiókja sem, ahova a rossz emlékeket és a keserűséget el tudta volna rejteni.

 

Minden áldott reggel ugyan ez, a véget nem érő küzdelem. Felkelni, mosolyt varázsolni az arcára, majd úgy tenni, mintha az egész élete egy mese volna, csillámport hagyva maga mögött repülne téren és időn át, mígnem eljön az alkony, végre leveheti a maszkot, mert az igazi arcát már elfedi az éjszaka. Ez után egy újabb sötét álomba sírhatja magát.

 

De még reggel van, még az első szél lebegteti a függönyt, még csak az első napsugarak ragyognak az ablaküvegen, de már elege van. Már most sem bírja. Csak fekszik a félhomályban, és arra gondol, miért nem lehetne egyszer (csak egyszer) neki is akkora szerencséje, mint Hamupipőkének? Miért nem válhat az ő élete is mesévé? (...)

 

Az egyik szekrényből hallotta kaparászni a reménytelen szerelmet, s egy másikból a Halál fekete lába lógott ki. Egy újabb ajtó mögül a soha be nem teljesült álmok kiabálták.

- Kelj fel! Engedj ki! – üvöltözték az álmok, amint a Nap felkelt.
- Hadd rágjam szét a te húsod is, azonnal! – kiáltozta a Halál
- ELÉG!!! – ordított feleslegesen a hangokra Aniella. A hangokra, melyeket csak ő hallott. – Elég legyen a mindennapos kiabálásból, elegem van belőletek. Ki akarok szállni. Itt akarlak hagyni titeket. Örökre!

 

Ezután sarkon fordult, kiviharzott a szobából, és bezuhant egy kád vízbe. Kezdett végre lenyugodni. Át tudta gondolni az elmúlt éveket. A sok komorságot és a rátelepedő fekete felhőt. Úgy döntött tényleg kiszáll. Itt hagyja a rég óta kergetett álmokat, bezárja a fiókba a bánatot, és elmegy. Itt hagy mindent.

Kinyitotta hát kapuit a Halálnak, és engedett neki. Éles pengével felvágta mind a két karját és áhítattal fogadta magába a sötétséget.