Paranormális Gyermekek

 

Ősidők óta köztudott, hogy a gyerekek valamiért sokkal fogékonyabbak a természetfeletti érzékelésre, mint a felnőtt emberek – de vajon miért?  Miként számolhatnak be egymástól függetlenül óvodások, kisiskolások ugyanarról: gömb alakú fényekről, félelmetes árnyéklényekről, vagy mások számára láthatatlan játszó pajtásról? Miért emlékeznek előző életeikre, míg a felnőttek már mit sem tudnak erről? Ezekről, és néhány egyéb dologról is szó esik a későbbiekben.

A paranormális jelenségek általában véve is megdöbbentőek, hiszen hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy csak azt fogadjuk el valóságosnak, aminek ismerjük a magyarázatát. Még sokkolóbb, ha ezeket a paranormális jelenségeket, kisgyermekek érzékelik, netán ők maguk mutatnak fel természetfeletti képességeket.

Fontos különbség a mai világ és a régi kultúrák hozzáállásában, hogy ma sokan azt hiszik, hogy a gyermeknek túl élénk a fantáziája, nem tudd különbséget tenni álom és valóság között. A könyvben olvasott, tévében látott, vagy „csak úgy” oda képzelt dolgokat összekeverik saját életük jelenségeivel, így nem kell őket komolyan venni.

Ezzel szemben a régi kultúrák tudták, hogy 6-7 éves korig minden gyermek kapcsolatban áll más dimenziókkal, úgyhogy a világon minden gyermek parafenomén. Az ősi korokban természetesnek számított, hogy a gyermekek, noha a földi dolgokban tudatlanabbak a felnőtteknél, egy különleges mély spirituális bölcsességgel rendelkeznek.  A középkorban szárnyaszegett, száműzött angyaloknak tartották a kicsiket, mert úgy vélték, ők többre emlékeznek az égi világból, hisz csak nem rég érkeztek a Földre.

Ezt írja Plutarkhosz, Kr.u. I-II századi görög történetíró Íziszről és Oziriszről című tanulmányában: Az egyiptomi papok mindig oda figyeltek a templom udvarán játszó gyermekek kiabálására, főként a látszólag halandzsa mondókákra, versikékre. Az ilyesmikben ugyanis az egyiptomiak szerint valójában mély, spirituális tudás lapul, mivel a kicsik még ösztönösen ráéreznek az igazságra. Később, ahogy felnőnek és járatosak lesznek a földi élet dolgaiban, ez az ösztön fokozatosan megszűnik bennük. Különös, hogy a legmodernebb pszichológiai felismerések szó szerint ugyan ezt állítják.

Ian Stevenson professzor az előző életeikre emlékező gyerekek, és egyáltalán a gyerekkor spirituális képességeinek kutatója, számos hiteles, elgondolkodó esettet gyűjtött, főként Libanonból és Ázsiából. Egyik hőse egy Daniel Dzsirdi nevű kisfiú, aki 2 évesen folyton az Ibrahim nevet ismételgette, noha nem volt ilyen nevű rokon vagy ismerős a közelében.  Majd mikor egy kiránduláson egy felnőtt a Kfarmatta városnevet próbálta kiejteni, kijavította, mondván ezt nem így mondják, majd helyesen kiejtette a szót. A kérdésre honnét ismeri a várost, magától értetődően azt felelte: „Kfarmattából származom”.  Pár héttel később Danielt anyja autóval a tengerpartra vitte, mikor a kocsiban a kisgyerek sírva felkiáltott: „Ez az a hely ahol meghaltam”! Elmesélte szerelő volt régebben, és egy autóbalesetben halt meg. A kocsit Ibrahim nevű barátja vezette. A család nyomozni kezdett Kfarmattában. Meg is találták a szerelő özvegyét és gyermekeit, s kiderült, pontosan azok voltak a családfő halálának a körülményei, amelyekről Daniel mesélt.

Egy másik esetben, egy 3 éves kisfiú azt mondta édesanyjának: nagyon szereti az új apukáját, mert ő legalább kedves hozzá. Mikor az anyja döbbenten rákérdezett miről beszél, hisz csak egy apukája van, a gyerek elmondta: „A régi apám gonosz volt. Hátba szúrt egy késsel, és meghaltam. De az új apukámat szeretem, ő sose tenne ilyet.” Stevenson név szerint beazonosította a gyerek születése előtt fél évvel meghalt kisfiút, akit egy részeg dührohama során saját apja késelt halálra.

Egy kislány teljes természetességgel így beszélt: „Mielőtt ide születtem hozzátok, volt egy nővérem igaz? Ő és a másik anyukám már nagyon öregek. Ők megúszták mikor kigyulladt az autó, de én nem, az biztos”. Stevenson itt is megtalálta az idős asszonyt, aki 40 évvel azelőtt autójával fának ütközött, s a vele utazó 14 és 18 éves lányai közül a fiatalabb kislány az égő roncsban vesztette életét.

A gyerekek paraképességeinek egy másik területe a szülők számára még az előző életbeli emlékeknél is ijesztőbbek. Ez pedig az, mikor a kicsik kísérteteket látnak, szellemekkel társalognak, netán médiumként eltávozott személyek szándékait közlik. A kutatok szerint ennek oka az lehet, hogy a gyerekeknél 7 éves korig működik egy olyan plusz érzékszervük, mellyel a felnőttek számára rejtett jelenségeket érzékelik.

Egy 11 éves kislány, Lucia Allende születése óta kapcsolatban áll az elhunytakkal. A szülök sokáig arra gyanakodtak, hogy lányuknak pszichikai betegsége van, de eltekintve a kis „különcségétől”, makkegészséges, élénk, vidám, okos gyermek volt. Nemsokára kiderült, médium, aki kapcsolatot tart különféle dimenziók között. Amint ennek híre ment, egyre többen keresték fel Luciát, hogy segítsen, hogy beszélhessenek elhunyt szeretteikkel. Egy sajtó által megszellőztetett esetben egy autó balesetben meghalt férfi fia jött el hozzá. Lucia felvette a kapcsolatot az apjával, és tolmácsolta üzenetét a túlvilágról: egy gyönyörű helyen él, tökéletes boldogságban és hozzá tette: a garázsuk alatt, van egy akna, melyben meglepetés várja a fiút.  A fiatalember, amint haza ment, ásni kezdett a garázs alatt. Meg is találta a titkos aknát, szó szerint ott és úgy, ahogy apja mondta. Az aknában egy doboz volt, benne 2 kilónyi kisebb fajta vagyont érő arany- és gyémánt ékszerrel.

Egy Magyarországi esett: Sz. Zsuzsa debreceni védőnő mesélte: egyik barátnője egy olyan tanyára költözött, mely korábban bakterház volt. Egyszer 3 éves kislányuk azzal szaladt be a házba, hogy jót beszélgetett egy katona bácsival a kertben. A szülők kimentek vele, de nem láttak ott senkit. A kislány azonban erősködött: „Ott van a diófa alatt, nem látjátok? Ott ül a füvön, nem tud felállni onnét, és nagyon szomorú. A helytörténeti faluházban elmesélték: az 1920-as években erre a diófára akasztotta fel magát egy bakter. A kislány a vasúti egyenruha miatt nézhette őt katonának…

Engedjétek meg, hogy egy saját kis történettel is elő álljak, bár nem állítom, hogy paranormális dologról van szó, az biztos, hogy számomra furcsa volt. Vagy 15 éve történhetett legalább, valahogy így. Tudni kell, hogy szoba-konyhába lakunk. Régen mikor épp, hogy csak kilátszottam a földből, szokás volt nálunk is a délutáni pihenés hétvégente, aminél mi mindig kulcsra zártuk az ajtót.

Békésen tévézgettem a szobában, mikor is elnéztem a szobaajtó irányába, amin a mai napig narancssárga tejüveg van. Ahogy néztem, arra lettem figyelmes, hogy egy széttárt tenyér árnyéka van az üvegen. Nem is kell gondolom mondanom, mennyire meglepődtem, hisz a bejárati ajtó kulcsra zárva, szüleim aludtak és csak  mi voltunk a lakásban, ami nagyon kicsi, szóval senki más nem lehetett bent. össze szedve a bátorságomat kimentem a konyhába megnézni, hogy ki is az. Kiértem és senki sehol. Megnéztem az üveget, tiszta. Na, akkor biztos csak képzelődtem, irány vissza a tévé. Leültem, folytattam békésen a félbe szakított programom, mikor megint elnéztem az ajtó irányába. Megint ott a kéz árnyék. Kimentem, megint sehol semmi. Mikor vissza értem már kezdett felkúszni a félelem a torkomba, de én is csak ember vagyok, megint oda néztem. Ez így ment a ki-be szaladgálással, kb 3-4x mikorra is eldöntöttem, hogy nem figyelek oda, és jobb lesz nekem a pokróc alatt. A mai napig nem tudom, és esélyes, hogy soha nem is fogom megtudni, mi is lehetett az, ha volt ott egyáltalán valami.

 

Folytatása hamarosan...