Vérben úszik az egész szoba. Bárhová nézek, csak gyötrelmek örvénylenek felém. Sok voltál, már nem bírtam tovább. Fejem már majdnem szétdurrant a rengeteg emléktől és gondolattól. Azoktól, amik miattad kínoztak. Te tehetsz mindenről. Nem lehetek most is én a hibás.

 

Évekig csak a vétségeimet tártad elém. Egyszerűen elegem lett, nem tehettem mást, csak fogtam a kést, és minden szálat elvágtam, ami összekötött minket. Egyetlen aprócska rendellenesség ütötte csak fel a fejét… nem tudtam leállni az összekötő szálaknál. Nem voltam eléggé mértéktartó, kissé elragadtattam magam, bele sem gondoltam a következményekbe. Először próbáltam tagadni, másra fogni, betegnek beállítani magam. Meggyőzni másokat, hogy idebent nem vagyok egyedül, lakik még valaki a fejemben, s ő rosszabb, mint amilyet én valaha is el tudnék képzelni.

 

Még mindig, még mindig próbálom magammal elhitetni, hogy nem én voltam. Az nem lehet, nem lehetséges, hogy most is, erről is én tehetek. Teljesen kizárt, nem ölhettem embert, és főleg nem téged. Nem, nem, nem!!! Ez képtelenség. Olyan, mintha a saját szívemet vágtam volna ki, s nem csak a tiédet. Pedig az enyém még a helyén van, akkor is, ha már nem teljesen nevezhető szívnek. Minden jóindulatot kiirtottam belőle, azzal kezdtem, ami hozzád - az emlékeinkhez láncolt. A jövőben ez már nem fog zavarni. Végleg búcsút intettem neked. A veled eltöltött napoknak, heteknek. Minden egyes boldog vagy boldogtalan pillanatnak, amit veled éltem át. Búcsút intettem és egy kicsit sem bánom. Már nem.

 

Ma éjjel vörös Hold kelt fel, ez valamit megindított bennem, belül lüktetett és ki akart törni, akár egy vadállat. Szinte éreztem, ahogy át akarok alakulni valami mássá, valamivé, ami egy kicsit sem emberi. Először csak a könnyeim kezdtek el folyni, majd jéggé dermedtek és már nem maradt bennem semmi emberi. A bennem élő állat kitört a börtönéből, és eluralkodott rajtam.

 

Így nem is tagadhatom tovább, hiszen látom. Látom, ahogy ott heversz a földön, teljesen véresen, s látom, ahogy itt állok a holttested felett, kezemben a kés, amiről rubinszínű könnyek csepegnek a földre. Szemeden még megcsillan a régi, sárga lámpa fénye. Még mindig olyan barna, mint, mikor éltél. De már nincs benne az a csillogás, már nem hazudik, nem vádol, nem gyaláz meg többé. A szád sem mosolyog, nem csókol, se engem, se mást. Örökre elhallgattattalak, soha nem verhetsz már át. Nem kell többé rád várnom. A kezemben még egy utolsót dobban a szíved, majd végleg elcsendesedik. Már semmi nem fog fájni, soha. Véget ért a játék, véget ért az élet, amit annyira szerettél, és még is olyan nehezen viselted el. Már nem látod a világot, amiből annyiszor elindultál kifelé. Azt a gyönyörű világot vesztetted el, amiben még annyi csoda várt volna rád. De belerondítottam a mesédbe, és egy kicsit sem sajnálom. Nem bánom, hogy már nem vagy az én lovagom, nem sírom vissza. Nem ejtek több könnyet. Kitöröllek az életemből, ezúttal mindenki máséból is. Csak így tudtam megoldani, azt, hogy ne gyere vissza többé.

 

Már elhiszem, tényleg én tettem, és már nem tudok leállni! Mindenkin bosszút akarok és bosszút is fogok állni, aki valaha is ártott nekem. Nem akarok magam körül élő embereket látni, érezni, hallani. Most már nincs is más vágyam, csak hogy minden nap vérben fürödhessek. Magával ragad hév, szinte lángol a szemem, nem tudok, de nem is akarok már megállni. Elegem volt abból, hogy mindig csak tűrtem, bírtam és vártam. Nem bírom tovább, most végre kilépek az árnyékodból, kilépek mindenki árnyékából.

 

Kézen fogom új Szerelmemet, a Halált és együtt indulunk el erre az új útra, ahol még senki sem járt. Mindent felfedezünk együtt, olyan tereket járunk be, ahová élő és érző szívű ember még csak odaképzelni sem meri magát, a gondolattól is irtózik. Kéz a kézben sétálunk el a hullák és temetetlen csontok között. Sötéten egymásra mosolygunk, és ettől a perctől kezdve, nem fog rajtunk semmilyen átok. Sem lőfegyver, sem íjvessző, semmi más. Egymást védelmezzük, pusztán azzal, hogy itt vagyunk egymásnak és mind a ketten ugyan azt akarjuk, ugyan azért élünk és küzdünk, örökké. Senki, még a legrosszabb rémálmában sem járna ezen az úton, ahová most mi tartunk…