Ölni akarok! Még egyszer éreznem kell, ahogy az éjszakai sikátor bűzét felém sodorja a szél, a kukákban rothadó ételmaradék és a patkányürülés szagát hozza. Arcomat nem világítja semmilyen lámpa, csak a csendes novemberi pislákoló Hold halovány fénye csillan meg a kezemben pihenő pengén. Halkan horkoló, bűzös hajléktalan csonka lábába botlom. Ő biztos nem hiányzik már senkinek. Ahogy felé hajolok érzem rajta a nappal elfogyasztott alkohol és az út széléről összeszedett cigi csikkek szagát. Eközben a fejemben csak egy gondolat szaladgál... hogyan végezzek vele? Gyorsan, csendesen, vagy netán lassan kínok között haljon meg? A kiáltását senki nem hallaná a patkányokon kívül.

Meglepő... Nem összegömbölyödve alszik, ahogy szoktak, a hátán fekszik, s hála az enyhe időnek nem akad a késem útjába sok ruha. Döntöttem, egyetlen határozott vágással vetek véget szánalmas életének, akár még hősnek is tarthat, hiszen véget vetek a szenvedésének, neki is jobb lesz így.

 

A pengémet a magasba emelem - újra megcsillan rajta a Hold - s egyetlen, erős és határozott mozdulattal a gyanútlan, szebb világról álmodó hobó hasfalába szúrok vele. Felnyög, fájdalomtól csillogó szemekkel rám néz - így még jobban élvezem. Szeretem látni, ahogy kihuny a fény az áldozatom szeméből. Egy újabb mozdulat s végigszalad a késem a gyomrától majdnem egészen a lágyékáig. Arcomat beteríti a vér. A szaga és az íze keserűbb, - akárcsak az élete volt - mint az előző áldozatomé. A belei a cipőmre folytak, de nem zavar. Ezért az élményért ennyi áldozatot igazán megéri hozni.

A kezdeti kételyeim elmúltak, már nem aggódom, hogy lesz e olyan jó máskor is, mint az első volt?! Ez egyre csak jobbá és még jobbá válik! A vérszomjam egyre csak nő! Nem tudok, nem akarok és nem fogok leállni!