top of page

Howard Phillipsh Lovecraft (H.P. Lovecraft)

 

Lovecraft 1890-ben, az Egyesült Államokbeli Rhode Island államban, Providence-ben született, szegény körülmények közt élő, vallásos családban. Apja hamarosan megőrült, majd meghalt. A kis Howard beteges gyerek volt: álmatlanság, idegrohamok kínozták, s briliáns képességei ellenére már ekkor látszott az emberekkel szembeni végtelen félénksége. Ez később mizantrópiává fajult: az író tudatosan elzárkózott mindennemű kapcsolat elől, és talán e választott remetesége is közrejátszik, hogy ennyire sötéten látta az emberi faj sorsát. Noha 1924-ben megnősült, két év múlva el is vált – mint a zsenik többsége, a házasság polgári kötelékéhez ő is túl öntörvényű volt. Állása sem volt, csak hébe-hóba folyóiratoknak küldött novellákból, cikkekből tartotta fenn magát, míg végül 1937-ben, hosszú szenvedés után gyomorrákban hunyt el. Rajongói a következőt vésették a sírkövére, szójátékot űzve szülővárosa nevével: „I am Providence” – azaz, „Én vagyok a Gondviselés.”

 

Műveit nehéz egy bizonyos csoportba skatulyázni. Gótikus horror? Sci-fi? Dark Fantasy? Modern mitológia? Avagy mindegyik egyszerre? Lovecraft művei nem úgy „ijesztőek”, mint általában a horror történetek, ahol hordószámra folyik a vér, és minden oldalon ott ólálkodik egy mutáns szörny, vagy egy baltás gyilkos. Látszólag nem horrorisztikus – ám mégis sokkal félelmetesebb, mint bármely „valódi” horror. Titka az, hogy míg a szokásos horror sztorikról „ordít”, hogy csak fikciók, addig Lovecraft művei nyomasztóan hitelesnek tűnnek: szerzőjük ugyanis egy gigászi mesterséges mitológiát, sőt egy komplett alternatív Kozmosz-történelmet kreált köréjük.

 

Az író egy önálló világképet épített fel, mely elképesztően színes, gazdag és látványos, egyben pedig végtelenül kétségbeejtő. Lényege a következő: bolygónk, a Föld egy aprócska pont a végtelen Univerzumban, illetve az azt át-és átszövő párhuzamos létsíkok milliárdjában. A rajta élő emberi faj hasonlóan kicsi, esendő és fiatal, főleg a többi dimenzió létformáihoz képest. Utóbbiak alkotják a lovecraft-i kozmológia magját: ősöreg lények, melyek nemhogy nem hasonlíthatók az emberhez, de biológiai testük teljesen más elvek alapján épül fel. Még az is előfordul, hogy nincs is szoros értelemben vett anyagi testük; avagy éppen van, de végtelenül alakítható: átváltozhatnak, korlátlanul megsokszorozódhatnak, vagy kivetíthetik magukat a Mindenség bármely dimenziója akármelyik égitestére. Az egyik fontos képességük pedig az, hogy telepatikus kapcsolatba léphetnek a múltban és a jövőben létező élőlényekkel – sőt, akár testet cserélhetnek velük, meg is szállhatják őket.

 

Lovecraft szerint tehát az ember nemhogy nem a teremtés koronája, de jelentéktelen, gyönge kis faj, akit mérhetetlenül erősebb, vénebb és intelligensebb létformák jó esetben észre sem vesznek. De ha mégis, akkor nagyjából kétféle sors várhat a „dicső” Homo Sapiens-re: istenekként imádja az Univerzum urait, megpróbálva elnyerni legalább a semlegességüket, vagy pedig – mint azok „zsákmányállata” – imádkozhat a lehető leggyorsabb halálért.

Legborzalmasabb olvasmányának, - ami itt nyilván nem azt takarja, hogy a legrosszabb, - a Cthulhu hívását tartják.  A novella szerint egy professzor unokaöccse elhunyt nagybátyjától egy különleges, félelmetes aurát árasztó tárgyat örököl: egy Mezopotámiainak tűnő ősi domborművet, rajta ismeretlen írásjelekkel, és egy bizarr lény ábrájával. Utóbbit nézve „egyszerre merült fel egy tintahal képe, egy sárkányé, meg egy emberi karikatúráé” és „az egésznek az összhatása volt, ami ijesztővé tette”. A szörny neve Cthulhu, és a professzor az ő kultuszát kutatta, amikor rejtélyes körülmények között elhunyt. A sztori innentől egy klasszikus régész-történetre hajaz. Az unokaöcs természetesen kíváncsi lesz a dombormű titkára, és folytatja nagybátyja munkáját. Nyomozása során eljut egy szobrászhoz, akit látomások gyötörnek. Vízióiban folyton a domborművön lévő, torz tintahal-lény bukkan fel, noha addig sose látta a baljós leletet. Kiderül, hogy a téboly határán álló szobrász esete nem egyedülálló. A főhős rájön, hogy világszerte egyre többen hallucinálnak ugyanerről a szörnyetegről, aki mintha mostanában behatolt volna az érzékenyebb emberek agyába.

 

Érdekes, hogy az író által alkotott mitológiának követői is akadnak. Egy Thomas J.B. Morrison nevű kutató több lovecraft-i ihletettségű vallási csoportot felsorol: Typhonian Rend, Order of the Trapezoid, a First Church of Satan, a Bate Cabal, a Lovecraftian Coven, a Starry Wisdom csoport, a Miskatonic Alchemical Expedition, az Esoteric Orders of Dragon, illetve a  a beszédes nevű Cult of Cthulhu. Úgy látszik Lovecraft akaratlanul is híveket szerzet novellái „fő gonoszának”, a mélyben alvó polipfejű szörnyek, a Nagy Chtulhunak.

 

Lovecraft több művében is idéz egy homályos értelmű verset. Azt állítja, hogy ez a Necronomiconból származik és az Univerzum legfőbb titkát rejti magában, mely csak a legnagyobb elmék számára tárja fel értelmét. A vers mindenesetre egyfajta mottó lett Lovercraft világához, melynek igazi jelentését rajongók milliói próbálják megfejteni. A vers:

 

„Meghalni nem hallhat meg az

Mi öröklétig áll.

Számtalan korok során

Enyészik – a Halál.”

 

Nos, lehet próbálkozni az értelmezéssel.

Balogh Gábor

Dark Music - Fatal Lullaby

bottom of page