Ha már átépíteni nem lehet – gondolták az emberek -, akkor legalább úgy teszünk róla mintha nem is létezne. Persze voltak olyanok, akiknek pont ez kellett, egy kissé elhagyatott nyugodt hely ahol az üzletelgetéseiket békésen lebonyolíthatják. Sok minden történt már ezeken az utcákon, az épületek vastag falai között. Nem éppen kellemes dolgok melyeket még csak az újságok meg sem említenek. Hallgatag város hallgatag lakói, ezek lennénk mi. Debrinben mindenkinek vannak titkai, még magának a városnak is.

A vasgyár kívülről eléggé elhagyatottnak tűnhetett, de belülről teljesen más volt a helyzet. A helyi maffia itt végezte piszkos ügyeinek bizonyos részét, legfőképp a megfélemlítéseket és a kínzásokat. A gyár vastag falai úgy megszűrték a benti zajokat, hogy kint semmit sem lehetett hallani. De ha hallani is lehetett volna, ugyan ki hallotta volna? Az öreg Krancó Erzsi, aki azért költözött ki az óvárosba, mert máshonnan elzavarták különc viselkedése és öltözködése miatt. Vagy a Petró család, aki nem tudta megfizetni a lakbért ezért itt kellett letelepedniük. Ugyan már, senki sem hallott itt soha semmit. Akár hogy ordítottak visítoztak bent, ki nem jutott belőle semmi. Legfőképp, még ha vihar is kerekedett, ahogy most is.
A sötét viharfelhők északnyugatról áramlottak befele a városba. Először még csak csöndesen, de aztán egyre inkább tombolva. A vasgyár tetején a lemezek itt-ott kicsit meglazultak, és némelyik erősen lengedezett fel-alá a viharos szélben. Bent az épületben most minden lámpa fel volt kapcsolva. Néhány embert lehetett hallani, ahogy a földszinten társalognak a lépcső alján. Voltak néhányan az öntödében, zsugáztak. S hárman voltak a szakvezetői irodában. Haragi Árpád - aki egy vasszékhez volt kötözve – és még ketten, a Mézes Feri és a törpe Jani, akik minden percben vagy bele rúgtak a székhez kötözött Árpádba, vagy fejbe – esetleg gyomorba vagy ágyékon – verték. A legrosszabb az egészben még sem ez volt, hanem az hogy Haragi jól tudta az ütlegek végén mi fog következni. Jól tudta, mert nem egyszer volt már az iroda térfelének a másik oldalán. Nem egyszer vágott már ő is ágyékon valakit, és nem egyszer adott már ő is parancsot kivégzésre. Méghozzá pont azzal a két tökfilkóval karöltve, akik most őt tépázták. S miért?

- Hogy azt a nyomorult anyádat, hát így köszönöd meg azt a sok évi együtt töltött időt, he?! Elárulsz minket? – Szólt indulatosan törpe Jani miközben szembefordult Haragival és elővett egy vadászkést a farzsebéből. – Elárultál minket te mocskos dög! Azt hiszed, csak úgy itt hagyhatsz mindent? Itt hagyhatsz minket, mert neked kangörcsöd támadt? Hát nem pajtás!
- Jani… tudom… hogy mire készülsz – zihálva igyekezett Árpád kipréselni magából a szavakat -, de ha ezt megteszed, már nem fordíthatod vissza… én nem akartam ezt…
- Jól tudod, hogy mik a szabályaink – vágott közbe Mézes -, tudod hogy nincs olyan ok, nem létezhet mely alapján megtehetnéd hogy itt hagyod a családot. Nincs kilépés, csak a halál által. Te mégis megpróbáltál szembe szegülni a törvényeinkkel.
- Elég te IQ fighter. – Mondta mosolyogva Jani. – Ezzel végezhetnénk is akár, már tisztára kifáradtam és már ennem is kéne valamit.
- Ahogy akarod főnök. – Hagyta magát Mézes. – Befejezhetjük.
- Ne tedd ezt Jani – szólt még utoljára Haragi kérlelve -, a barátom voltál.
- A maffiában nincs helye a barátságnak! – Ordította el magát törpe Jani és közben a kést belevágta Haragi Árpád mellkasába a szív közelében. Még csak egy fél percet sem várt nézegetve Haragi haláltusáját, inkább egyből odafordult Mézeshez és azt mondta neki.
- Direkt nem szúrtam szíven, úgy sem lesz aki segítsen neki. Na, dobjátok ki a francba a tér közepére. - Ekkor hátulról az iroda ajtó felöl egy hatalmas csörrenés hallatszott. Mikor megfordultak észrevették, hogy az ajtó üveges részét beverte valami. Egy fekete varjú volt az. Visszafordult mézeshez és hozzátette. – A mocskos madárral együtt. Dobjátok ki őket, de gyorsan!

Mézes kilépett az ajtón – rátaposva a haldokló madárra –, és szinte azonnal meg is jelent két másik fickóval együtt. Hamar megragadták Haragit és a madarat is. Levitték őket a lépcsőn és a főbejáraton keresztül elvitték teljesen az óvárosi központig ahol egy béna szökőkút állt. Nem volt messze a központ a gyárépülettől. 30 méter az egész oda-vissza. Majd ledobták őket pontosan a tér közepére, és vissza indultak a gyárépületbe, közben jókedvűen élcelődtek a haldokló régi bajtársukon. Haragi egyre gyengébbnek érezte magát. Mindene sajgott, de a legrosszabb, amitől komolyan félt, kezdett bekövetkezni. Lassan de biztosan tudta, az élet kiszivárog belőle.
Felfelé nézett az égre, miközben az eső egyre inkább kezdett megeredni, és arra lett figyelmes, hogy egyre több varjú köröz felette. S mintha azt hallaná tőlük… (Kár. Kár érte!) – Gondolta magában, ez képtelenség, de mintha tényleg ezt hallaná tőlük, vagy csak bemagyarázta? De mielőtt utoljára behunyta volna szemét egy öreges arc hajolt felé és azt mondta…
- Bizony kár. – S eléggé furcsa érzést okoztak e szavak Haragi számára, legfőképp mikor az öreg arc elmosolyodott és ő felismerte. Az öreg Krancó Erzsi volt az. Árpád szólni akart ám az öreg hölgy így folytatta. – Nem ezt a sorsot érdemled. Régebben talán igen, de már nem az vagy, aki voltál nem is olyan sokkal azelőtt – motyogott valamit magában Krancó és hozzátette -, most már van szíved. Érdekes. Régebben szívtelen voltál és élhettél, most meg már van szíved és meg kell halnod. Micsoda irónia, még Shakespeare is megirigyelné.
- Ha tudsz, ments meg kérlek. – Súgta halkan, amennyire erejéből telt.
- Megteszem, de csak egy feltétellel.
- Siess, nincs időm.
- Ha nem állsz majd bosszút. – Erre Haragi még félholtan is megemelte a fejét.
- Micsoda? – Kérdezte elképedve. – Minden vágyam hogy megtehessem.
- Nem! Nem minden vágyad ez. Keresd meg azt, akit szeretsz és szeresd őt örökké. Új életet kapsz tőlem és ők többé már sohasem fognak felismerni. Akár még itt is lakhatsz továbbra is, a városban. Többé nem fognak neked ártani, mert számukra te ugyanolyan ember leszel, mint a többi. Szóval…
- Rendben, csak ments meg.

Az öreg Krancó Erzsi felé hajolt Árpádnak és elharapta a nyakát. Árpád szinte azonnal belehalt az újonnan képződött sérülésébe. Erzsi kiharapott egy darabot belőle majd a tenyerébe köpte és felemelte a kezét az égnek. – Nesze a tiétek!
Egy seregnyi varjú indult meg a friss hús irányába és egyszerre csaptak le rá, majd aztán a földön fekvő holttestre is. Jó ízűen lakmároztak belőle, mígnem egyszer csak a holttest magától megmozdult. Először talán inkább csak rándult egyet, de aztán újra mozogni kezdett, s kezével csapkodva újra életre kelt. Lesöpörte magáról a varjakat és felállt. Haragi körülnézett, de az öreg hölgyet nem látta már sehol. Eltűnt mire ő felkelt. Egy ideig nézelődött majd figyelme visszatért önmagához. Nem tudta elképzelni mi is történt vele. Ez hogy lehet? Az erő és az élet újra eltöltötte őt, sőt talán még jobban is, mint eddig valaha. Gondolkozott mi történt. Meghalt? Az nem lehet, hisz él, de hát akkor is érezte, és hirtelen minden visszajött s gyorsan fellobbant benne a bosszúvágy is. Fejét balra kapta a gyárépület felé, de visszaemlékezett az öreg Erzsi szavaira. (Nem állhatsz bosszút! Nem minden vágyad ez!)
Végig gondolta és rájött tényleg így van, legfőbb vágya szeretni azt, akiért képes volt meghalni.
Szaladni kezdett, ki az óvárosból. Szaladt, mint egy őrült majd egyszer csak hirtelen egy fehér varjúvá változott és elszárnyalt.