Csendes az éjszaka, csak az ablakon kopogó eső és a susogó szellő halk zaja szűrődik be a szobába. Gondolatok ezrei rohangálnak a fejedben és nem tudod őket leállítani. Sikítani szeretnél, de már nem is tudod, hogy mi az oka. Forgolódsz az ágyban, nem tudsz aludni, mert érzed, hogy mi vár rád az álmok mögött…

 

Nem vár ott más csak a teljes, vak sötétség, ami ellen nem tehetsz semmit, ott nem lesz a közeledben lámpa, vagy gyertya, nem világíthatod be az utadat semmivel. Csak a pislákoló sarlóhold csillan meg időnként a köd felett a távolban. Botorkálsz ebben a tejfölös álomban, többször eltévedsz az utad során. A hátad mögött vészjósló hangok osonnak el, szíved s lelked szinte halálra dermed a félelemtől, már alig tudsz mozdulni, mégis tudod, hogy menned kell tovább, akkor is, ha nem ismered az utat.

 

Barangolásod során egyre borzalmasabb hangok és árnyak kísérnek téged, kísérteties sikolyokat, irtózatos hollókárogásokat és hajmeresztő lábdobogásokat hallasz minden létező irányból, de még most sem látsz semmit. Nem tudod hol vagy, nem tudod honnan jöttél és, hogy merre tartasz. Csak az van a fejedben, hogy futnod kell, rohannod, ahogy csak a lábad bírja, mert tudod, hogyha megállsz,

nem ébredhetsz fel vérző sebek nélkül.

 

Ez nem egy átlagos baljóslatú álom, ez nem az, amiből másnap reggel csak úgy felébredhetsz, lihegve néhányat, majd elfejted az egészet, s éled tovább az életed. Nem, ez nem az a mese, ez a rideg valóság, barátom. Itt nincs napfény, nincs madárcsicsergés és nincsenek barátok, akik kimentsenek ebből a végtelennek tűnő sötét és ködös erdőből. Egy szúnyogtól itt nem fogsz felébredni, legfeljebb egy halálos betegséget kapsz, mely az ébredés után is elkísér.

 

Rohanj, ha az életedet fontosnak tartod. Szaladj, ha még van miért élned. De jegyezd meg, mindig, mikor az emlékek egy-egy magányos estén az elmédbe hatolnak, ez az álom várni fog rád. Visszahúz a sötétségbe, és kezdhetsz minden harcot elölről. Újra nekiállhatsz futni a semmi elől, vagy a hangok, esetleg a sötét elől, de mindhiába, hiszen én vagyok a legnagyobb ellenséged. Én, aki az álmokat szövögetem a fejedben. Én gerjesztek benned minden sötétséget, minden vakságot. Én idézem elő a sikolyokat és én lépdelek mögötted a köd takarásában.

 

Egy pillanatra megtorpansz, mert megcsillan előtted valami, egy hosszú tőr pengéje. Érzed ez csak rád vár és félsz, rettegsz, hogy vajon most ér véget a hajsza, vagy van még néhány esélyed? Futhatsz-e még néhány kört, mielőtt ez a tőr a szíved ékessége lesz…

 

Te még nem tudod, de én megsúghatom, most még hagylak futni, de minden egyes alkalommal, mikor visszajössz, én itt leszek. Az utolsó utad végén leveszem magamról ködből szőtt köpenyem, hogy lásd a gyilkosod arcát. Lásd, ahogy még egyszer, utoljára az arcodba mosolyog, megvillan a szeme a sápadt hold fényében és kioltja az életed. Kioltom az életed.

 

Vésd jól az eszedbe ezt a mondatot és fúrja bele magát a tudatodba minden este, mielőtt elalszol, nem hunyhatod le a szemed a nélkül, hogy ez a gondolat ne visszhangozzon a fejedben:
A sötétben várok rád.