ezért fecsegnek, majd adok én nekik! De mikor kikelt az ágyból, magára vette köntösét, elindult az ajtó felé, és halkan kinyitotta azt, megtorpant gondolataiban , mert a hangok abbamaradtak. Egy pillanatig csak állt ott megdermedve, majd kilépett. A sötétség teljes volt, csak a villámok adtak némi fényt, egyébként az összes gyertya kialudt. Mindegyik, azok melyek a folyosókra voltak felszerelve, és azok is melyek a folyosót díszítő asztalokon álltak. A legrémisztőbb mégis az volt számára, hogy nem talált sehol senkit, még az őrök is mind eltűntek. Egy halk szó, még annyit se hallott.
Kíváncsiságból elindult felesége, majd gyermekei szobája felé, de amint benyitott hozzájuk - félelemmel telt szívvel -, azzal kellett szembesülnie hogy... azok is mind üresen álltak. Az ágyak bevetve, a gyertyák elfújva. Néhány pillanat múlva kirázta a hideg, és tekintete gyermekei szobájának ablakára esett, nyitva volt. Elgondolkozott, hogy amikor belépett az ajtón, vajon feltűnt-e számára, hogy itt még jobban hallja a tomboló vihar hangjait, de úgy döntött ez most nem is lényeges. Hisz az egész kastély úgy zúgott tőlük, mintha hangszeres estélyt tartanának benne.
Még erősebb félelem fogta el mint az előbb, és amikor a folyosó irányába fordult, nagyon halkan, bátortalanul így szólt - Van itt valaki? - Válasz nem jött, de a hangok - melyekre felébredt -, ismét suttogtak. Árvay nagyúr magához vette az első tárgyat, melyet hirtelen keze ügyébe került - egy fésű volt az -, és elindult a folyosón a lépcső felé, mely a lenti hallba vezetett.
Ahogy a kőlépcsőn lefelé tartott, érezte hogy egyre hidegebb van, már-már attól is félt, hogy mire leér teljesen megfagy, de a hangok elvonták a figyelmét, egyre erősödtek. Mintha kántálnának? - futott át az agyán. A lépcsőn ahogy leért szintén csak a nagy üresség fogadta. Nem látott senkit, és az egyre jobban zúgó suttogáson kívül - végső megdöbbenésére -, nem is hallott semmit. Kinézett az ablakon, a vihar ugyanúgy tombolt tovább, szórta vég nélkül hatalmas villámait, mégis egy hangot se hallott belőlük. Sem a szél fújását, sem az eső halk kopogását, s legfőképp nem az egek mennydörgését. Mintha lenémították volna őket.
Annyira félt, eszébe jutott, mi lenne ha most azonnal vissza szaladna a szobájába, bezárkózna és bebújna a paplan alá, vagy ha nem, akkor kiszaladhatna akár a kastélyból is, végig le a kerten és be az erdőbe, de igazából sem fent, sem kint nem érezné magát biztonságban.
Úgy elszomorította a helyzet, hogy már-már egyszerűen elment mindent életkedve, csak leakart borulni a földre, hogy könnyek és jajongások között imádkozzon az Istenhez. Nem tudta elképzelni hogy történhet meg vele ilyesmi. Ilyesmi egy ilyen hatalmas úrral mint ő. Felháborítónak tartotta, hogy most nem kapta meg azt a biztonság és kényelem érzetét, amit ő mindig is sajátjának gondolt.
Önsajnálatát azonban egy nagyon halk síró hang félbeszakította. Megrándult a gyomra és semmi kedve nem volt arra, hogy utána menjen és megnézze ki vagy mi lehet az, mégis azt vette észre magán hogy már az ebédlő felé tart. Az ajtónál megállt, egy ideig hallgatta a sírdogáló hangot, majd belépett.Az ebédlő terme, az akkori idők szerint az egyik legdíszesebbnek számított egész Magyarországon. Jobb oldala felől - ahol az ajtó is volt -, a fal teli volt festve freskókkal, balja felől pedig egy 25 méter hosszú és két méter magas üvegfal választotta el az ebédlőt a terasztól mely a nagy kertre nézett.
Először a hatalmas sötétség miatt semmit sem látott, most még a villámok sem segítettek neki, minden korom feketének tűnt. A gyenge halk sírás az asztal felől hallatszódott, kezdetnek csak egyet lépett, megvárva mi lesz a reakciója a síró hang gazdájának. Feltételezhetőleg egy gyerek. - úgy gondolta. Majd lépett még egyet, közben pedig már szinte a fejét fogta, úgy megerősödtek a suttogó hangok. Azt érezte, mindjárt szét robban, ha nem hagyják abba ezt a nyavalyás suttogást bele fog őrülni. S ekkor amikor az asztalhoz ért, hatalmasat villámlott majd dörrent az ég.
Árvay nagyúr a mellkasát markolászva úgy megugrott hogy a földre esett, és annyira bevágta a fejét hogy még azt is érezte ahogy elkezdett belőle csurogni a vér. De amit látott, nem akarta elhinni. Könnyekben tört ki, és fájdalmasan felordított, zokogott és nem bírta levenni szemét a villámok fényében játszó csillárokról. A csillárokon ott lógtak a szerettei. Külön a felesége és külön a gyermekei széttépett torokkal.Egy ideig még ott feküdt, fájdalmában visítozva, s nem lepődött meg azon, hogy a szolgálók is mind ott voltak, az egész ebédlő tele volt a testrészeikkel, a fal és az üveg pedig vérrel. A suttogó hangok pedig - melyek ébredése óta kísérték -, most már közel sem suttogtak, hanem ordítottak és már tisztán értette őket. Azt ordították - Ezt mind te tetted velünk! EZT MIND TE TETTED! - Végül minden elsötétült.

VÉGE!