Tollam

Le kéne ülnöm, s tollamra bízni múltamat,
bonyolult a lét, mi már szavaimon túlmutat, 
hisz csak gyarló vagyok, nincs semmi mennyei,
nehéz az emlék, a tinta papírra nem engedi.

A tinta, mintha a vérem volna, csak folyna, s folyna,
a lényegem, vajon beleférne egyetlen szóba?
Szóba, mitől megáll az idő, napos lesz a szürkeség,
mitől majd könnyebb láncokon leszek én; a büszkeség.

Hisz harcos volt a szó, de láncra verte mind mi elveszett, 
ha volt is valaha pajzsom, nem érzem, tán elrepedt,
fegyverem már kopott, fakóbbnak hatnak a szavak,
erőtől duzzadó folyóból lett, ez az erőtlen, bús kis patak.