Tél

 

Hallgattam a Telet, hogyan búcsúzott, hogy lett halott,
néztem keserédes mosolyát, mit a tavasz az arcára szabott.
Hallottam a tömeget, hogyan sóhajt fel, hogy átkozza.
Láttam könnyeit, miközben a szebb holnapját álmodta.

 

Lassan halt meg, ragaszkodott az élethez. De már vége.
Büszkén hajolt meg, még akkor is, mikor a Nap a bőrét tépte.
Könnyebb-e vajon most, hogy már nincs? Oda a fagyos tekintett. Kérdezni próbáltam, de minduntalan csak leintett.

 

Elhajtott mint egy bölcs nagyapa az unokát. Majd máskor.
Hisz még itt vagyok, élvezzük a percet, mondta százszor.
Így éltünk, de tiszavirág élet volt. Egy nap elment, s nem is szólt. 
Kerestem, de nem láttam mást, csak az olvadt hót.