Ládalakók

 

Lépkedek bizonytalan, bezony,
hiába is, ettől zsebemben a zseton,
közelitek felé kétkedve, félve lépkedve,
rosszabb az egész, mint akár két medve.

 

A hallgatóság is értse most a félelmem,
elmesélem, miből is szerzem az élelmem.
Újságot szórók untalan, igen, hihetetlen,
de sokszor ettől vagyok bizony nyugtalan.

 

Remegek, postaládába előre hiába figyelek,
bedobom a lapot, majd egyből rá is fizetek, 
visszaköpi a láda, vajon miért nem kell neki?

Ehetné úgy, mintha ez lenne neki a meki.

 

De baszik rám ám a kis lyuk, huncut luk,
de mire is eme bosszú, sokáig nem tudtuk.

Majd nevetés harsant, szemek villogtak,
sebesen mozgó, apró kis kezek tiltottak.

 

Manók voltak, mind gonoszak, manók,
vihogva csalók, kis postaláda lakók,
ők kidobták, amit én be, újra s untalan,
ezért vagyok én nap nap után nyugtalan.