Hiába

 

Hiába minden, kevés voltam és vagyok,
magam után, a semmi mit majd rátok hagyok,
szürkék lesznek a reggelek, szürkék a templomok,
hiába a könnyek, a mosoly mi igazából én vagyok.

 

Egy ragyogó napsugár a tengeren, ez leszek én,
sötét viharban, majd az a kevéske, reménykeltette fény.

S lassan jössz majd rá, én vagyok az ár, mi rád vár,
hiába minden kedvesség, az átok majd tova száll.

 

Én vagyok az érme mind két fele, hiába minden,
minden ima felesleg, mert innen kiút nincsen,
mint árvának a holnap, remény leszek majd neked,
csak éld a mesémet, csak hunyd majd le a szemed.