Fekete Ezékiel:

 

Fekete fény

 

 

Fény! Te, aki minden éjjel hű társként húzódsz mellém,
S te, ki mindig új ihletet adsz, ha elfogy az enyém.
Nem hagylak el. Csöndben kísérlek, míg el nem jő
A büszke s régóta várt halál, ki mindig oly dícső.
Dícső és fekete. Szemei mindig tágak, de csupán figyel...
Talán azt lesi, hogy mikor inog meg lábam, és hagy el
A hitem, kiről tudjuk, hogy már régi jó barátom.
Hiszem vele kelek fekszem és utamat járom,
Halálom nem találom, pedig én már nagyon hevesen várom.
Hogyne várnám, hisz egy életnyi kíntól szabadít
És bár fekete, de illatos tulipánok mezejére repít,
Ahol én jól érzem magam, mert vele vagyok s halkan szenderedem el
Lágy és végtelen ölén, ki annyi magamfajtát csábított már el.

 

Oh, te súlytól nyomott élet, ha döntened kéne, hol neked az éden,
A Feketébe menekülnél és benne megmaradnál teljes egészében.
Ő kell neked, mint gyémántnak a csiszolás.
Ez az igazság, hidd, nincs benne semmi ámítás.